Mégis nem túlzás-e Port-Royal gyötrődő remetéjében a modern antiintellektuálizmus előfutárát és prófétáját keresni? Pascal éppen az intellektus, a gondolat hőse és mártírja. De az irodalom számára még jelentősebbnek látszik az a lírai nyugtalanság, mely gondolatait kíséri. Mily messze van ez már a Montaigne derűs szkepticizmusától, életszomjas érdeklődésétől! Pedig a francia szellemet, azt az éleslátást, ami Pascalban is megvan, azt a szatirikus érzéket, azt az eleven, könnyű stílt minden predesztinálja egy könnyebb, életfestő irodalom felé, derűsebb horizontok felé! Az ész uralma árthatott a költészetnek, de csak kedvezhetett a csúfolódásnak és embermegfigyelésnek. Itt van már Scarron (a Madame Maintenon férje), aki a vidéki színészéletet oly reálisan, frissen írta le abban a mulatságos pikareszk-ben, aminek címe: "Színészregény", Roman comique. Sőt itt vannak már Molière és Lafontaine is. Az egyik "minden idők legnagyobb vígjátékírója", a franciák nagy nemzeti büszkesége. Akiről Boileau azt mondja, hogy "a nagy Terentius örökségét Tabarinnek, a vásári komédiásnak hagyományával párosította".
Tényleg vásári komédiásoktól tanult s vidéki színészként hányódva végigélte egy Roman comique kalandsorozatát. Első darabjai amolyan commedia dell'arte-félék voltak. Rögtönzött színészbohóságok, ami voltaképp régi olasz divat, talán még római maradvány, de átterjedt francia földre is. Lassankint nagyobb bohózatok jöttek, s mikor társulata némi sikerre vergődött, s Párizsba telepedett, Molière merészebb dologra vállalkozott: egy darabban kicsúfolta a presziőzöket. A presziőzködés már csakugyan komikus dolog volt a legtöbb ember előtt, és Molière a közönség szíve szerint beszélt. Ekkor még kényesebb céltáblát választott. Ez a céltábla: Tartuffe. A kornak éppoly jellemző alakja, mint a presziőz. A jezsuiták és janzenisták korában vagyunk. Pascal csak pár éve halt meg: mit szólt volna ő a Tartuffe-höz? Igaz, Molière csak a szenteskedést akarta kigúnyolni, s nem a "valódi áhítatot". De hogyan definiálja ő ezt a "valódi áhítatot!" Az erkölcsre szorítja, a társadalmi erényekre: akár egy hitetlen filozóf! Ez a józanság szava; de mit tud a józanság az áhítathoz? Ez a józanság jellemzi Molière "költészetét". Ami csak nagyon tág értelemben költészet, még ha versben szól is. Az ész hangja ez is, de már nem a heroikus észé. Inkább a "polgári" észé. Nemhiába tartják Molière-t a modern polgári irodalom ősének. Őszintén szólva, nem nagy dicsőség.
Akármifajta is, a molière-i ész absztrakt, mint minden ész. Az emberből csak a kicsúfolni való jellemvonást látja. Molière embereiről semmit sem tudunk, életükről, viszonyaikról sejtelmünk sincs. Csupán egy bizonyos gyarlóságuk az, amit felénk fordítanak. A szenteskedő, a fösvény, az "úrhatnám polgár", a képzelt beteg... Ez a tökéletes ellentéte Shakespeare módszerének. Egy dologban azonban Molière is hasonlít Shakespeare-hez: onnan veszi anyagát, ahol kapja. Plautus, Terentius, Boccaccio és a spanyolok, mind jó forrás neki. Néha saját élményeiből is merít. Néha valósággal tragikus hangot üt meg, amit siet vastagabb komikummal ellensúlyozni. Hősei megrázóan vergődnek, saját szűkre szabott jellemük csapdájában. Egyszer az is megesik, hogy a nézők, s titkon a költő is, a kinevetett alakkal rokonszenveznek. Rokonszenveznek, de mégis kinevetik, mert "nem e világból való".
Ez a Mizantróp: a legmélyebb molière-i komédia. A negyedik felvonásában az igaz férfi a hamis nővel kerül szembe... Erről a felvonásról mondja egy híres irodalomtörténész, hogy egy egész új regényirodalom gyökerezik benne. És az nem tehet egyebet, mint hogy újracsinálja, amit Molière megcsinált. Ha ez túlzás is: bizonyos, hogy szeme és ábrázolóereje van ennek a molière-i józanságnak, amely sokszor a népi józanságra emlékeztetően gyökeres és talpraesett. Ez nem csupán Molière egyéni sajátsága. Ebben van valami korszerű s nemzeti. Amint a presziőz divat az Ész tekintélye előtt lassan erejét vesztette, a francia népi józanság tört be az irodalomba, akár nemrégiben a spanyol heroizmus. Nem a francia nemzeti irodalomról beszélek, hanem a világirodalomról, amelyet a nemzetek a saját lelkükből táplálnak. Van egy idő, amikor minden literatúrában spanyol hősöket találunk. Eljön majd az is, hogy jó francia észemberek lépnek elénk a német komédiákból. Vigyáznunk kell, ha az irodalomról nemzeti jellemre következtetünk. Megörülünk például egy régi magyar költő pórfigurájának; íme, a magyar nép! Pedig lehet, hogy a híres figura, mondjuk, Lafontaine-ből került...
Ez a Lafontaine az életben is, úgy látszik, kedves egy csirkefogó volt, s első munkái, verses novellák, nem valami épületes históriák. Amit itt Boccaccióból vagy Ariostóból vett, azt még ő is jól utánafűszerezte; igaz, hogy aztán mulatságosan is meséli el! Már ebben is van sok népi humor; de a Contes után jön a Fables! Ez klasszikus műfaj, aiszóposzi mese: de itt francia lett. A franciák nagy költészetet is látnak benne. Egy-egy friss képére hivatkoznak, egy-egy pár soros tájrajzára... Bizonyos, hogy itt is van valami nemzeti, amit az idegen nem méltányol eléggé. A francia versformát is ő szabadította föl, az alexandrint változatos, rövid sorokkal vegyítve... De mindenki méltányolhatja élethűségét, furfangos talpraesettségét, emberlátását az állatokon át... Éppen azt, ami miatt Rousseau olyan meggondolandónak tartja, hogy ezt a könyvet gyermekek kezébe szokták adni. Annyi igaz, hogy Lafontaine nem valami ideális színben látja a világot, s mindenütt az önzést szimatolja. A La Rochefoucauld világnézete ez. Mindig a csalónak van igaza, és a rászedettet nevetjük ki. De ez egyúttal a józan és egyszerű nép világnézete is, a népé, amely annál ravaszabb, mennél naivabb. S nyelvében, hajlamaiban Lafontaine közelebb áll Rabelais-hez, mint La Rochefoucauld-hoz.
Egyáltalán, a sok finomság, szellemesség és klasszicizmus után e korban kezdett némi figyelem fordulni az egyszerű, a természetes, sőt a népi felé. Perrault ekkor adta ki népmesegyűjteményét, mely az egész világon elterjesztette a Hamupipőke meséjét, a Pirosbóbitást, a Csipkerózsikát... Bunyan pedig, az "üstfoltozó", egy évben született Perrault-val. A tinker ismert népi alak a régi Angliában (nem sokkal előkelőbb, mint nálunk az üstfoldozó cigány); Bunyan azonban különös példánya volt ennek a típusnak. Ugyanis hirtelen égi világosság esett rá. Prédikálni kezdett, amire nem volt engedelme, s amiért annyiszor becsukták, hogy egy tucat évet rabságban ült. Önéletrajzában mindenféle kicsapongásokról vádolja magát, amiket katonakorában követett volna el. Nagy allegorikus regénye, a Pilgrim's Progress, egy lélek tévelygéseit mondja el vándorútján, a világ csábjain és veszélyein át, az üdvösség felé. Az olvasó szimbolikus tájakra jut, megismeri a Hiúság Vásárát, s találkozik Világhy Bölcs úrral, Ledér asszonysággal és a Kétségbeesés nevű óriással. Micsoda egy allegória ez! Ízes, mint a népmesék, tele élettel és egyszerű édességgel. A szó szerinti értelem mindenesetre fontosabb benne, mint az átvitt. Ez a parasztallegória a világ egyik legnépszerűbb olvasmánya, s méltán. A plain style [egyszerű (népi) stílus] alig mutathat föl remekebb példát...
Ez termett Angliában ebből a szellemből. Jóval konkrétebb, képzeletingerlőbb valami, mint a csatornán inneniek, és közelebb a költészethez. De bizonyos, hogy francia földön is megkezdte diadalútját az Egyszerűség Szelleme, s olyan helyeken is hódított, ahol senki sem hitte volna. Még a legmagasabb társadalmi stílban is a közvetlenség, természetesség jött divatba. Nagy út volt ez: a presziőzöktől - Sévigné asszony leveleiig.
- folytatjuk -