De mennél kevésbé volt a cselekvés embere, és a szenvedélyé, annál jobban imádta a szenvedélyt, annál inkább imponált neki a cselekvés, másokban. Ha van vallás, amit műveiből leszűrhetünk, az éppen az emberi erőnek, szenvedélynek, s cselekvésnek, magának az életnek vallása. S ha l'art pour l'art világnézete eltávolítaná korunk rokonszenvétől: az életnek ez az imádata közel hozza a mai szellemekhez. Legérettebb korában, tökéletes művészettel s szinte tudatosan és programszerűen, a nagy emberi szenvedélyek ábrázolására vetette magát. Minden fölöslegesről lemondott, barokk pompáját elvetette, versét szinte készakarva rögössé és dísztelenné tette. A mese eredetiségével sohse törődött valami sokat. Minden jó volt neki, egy Boccaccio-novella, Chaucer-rege, egy régi krónika, egy plutarkhoszi fejezet, megelégedett a legvalószínűtlenebb bonyodalommal s a legkonvencionálisabb megoldással is. Nem igaz, hogy "meséi a jellemekből fakadnak". A mesék csak alkalmak neki, hogy jellemeit minden oldalról megmutassa. Így mutatta meg a féltékenységet, az ambíciót, a szülői érzést, a haragot, az embergyűlöletet, valamennyit legvégzetesebb paroxizmusában... Othello, Macbeth, Lear, Coriolanus...

De távol van attól az egyoldalúságtól, amely az emberi alakokat egy-egy szenvedély zsinórán rángatott bábokká teszi. S amely olyan feltűnő például Balzac műveiben! Shakespeare alakjai mindig komplikáltak, akár a stílusa. Noha tud egyszerű is lenni. De lehet-e egyszerűen leírni a világot? Az ember sokkal több, mint csak egy szenvedély. Végtelen sok minden van benne: a jóban rossz, és a rosszban jó. Igazában nincs is rossz és jó. Csak élet van, és erő és cselekvés.

És fájdalom. Mert a cselekvés nyomában fájdalom fakad, halál és pusztulás. Ez a gyengék osztályrésze. És mind gyengék vagyunk, mert mindenikünknél van erősebb. Shakespeare előtt nem titok ez. Néha végtelen pesszimizmus önti el. Nagy drámái öldökléssel és gyásszal végződnek. Leglíraibb részletei talán azok, ahol pesszimizmusának szabad folyást enged.

De leglíraibb drámája az, ahol megrajzolja a cselekedni nem tudó embert. A Hamlet. Itt igazán a lélek legmélyére tör. Lehet valaha a végét érni e mélységnek? Shakespeare nem éri el, hanem fölkavarja. Művéből nem az a benyomásunk, mint egy modern regényből: hogy megértettük ezt a lelket. Nem. Nem értjük. Éppoly kevéssé, mint magunkat vagy legközelebbi hozzánktartozónkat... Senkit sem érthetünk, akit nagyon ismerünk. A megértés mindig csak konvenciós rövidítés.

Shakespeare mellőzi ezt a konvenciót. Ezért van "Hamlet-talány", melynek megfejtésén egész irodalom harcol. Mért nem cselekszik Hamlet? Lehetne elmondani más vagy kevesebb szavakkal, mint Shakespeare elmondja? Aki Hamletet elolvassa, úgy érzi, mint egy valóságot. Így van. Nem cselekszik. Felvonásokon át nem cselekszik. Miért? El lehet nevezni az okot például "freudi komplexumnak". Van valami rokonság itt Oidipusszal. De Shakespeare-nél szó sincs arról a logikus kibontásról, ami Szophoklész drámáját jellemzi. Hamlet töpreng, mint Oidipusz. De töprengésének nem az a célja, hogy valamit megoldáshoz nyomonkint közelebb vigyen, mint Oidipusz. Ez a töprengés semmitől sem idegenebb, mint a logikától. Tiszta líra ez, a lélek fölkavart mélyeiből.

Ez a lélek szemlélődő és embervizsgáló, pesszimista és szkeptikus, érzéki és bölcselgő, érzelmekkel tele és tettre képtelen, akár magáé a költőé. Ha van alakja, akibe sokat vetett ki önmagából, Hamlet az. Nem csoda, ha oly közelről rajzolja, oly pontosan ismeri minden belső rezdülését. Az előbb líráról beszéltem; de Shakespeare költészete csak mélyében líra. Módszerére és megjelenésére nézve a legtisztább és legaprólékosabb epika. Ez így van nemcsak a Hamlet-ben, hanem másutt is. Minden a festéseken múlik, a nüánszokon, a hősök véletlen és közömbös szavainak lassan fölhalmozódó hatásán, a szeszélyesen egymás mellé zsúfolt apró jelenetek összhatásán. És a miliőn. Amit Shakespeare oly szélesen és festőileg kezel, hogy ha egy modern színpadi író ezt tenné, már eleve drámaiatlannak bélyegeznék a kritikusok. Egy-egy festő, hökkentő, jellemző vagy fantáziaelröppentő, költői vagy köznapi kifejezésen... Olykor egy szón, olykor a szavak egész zuhatagán. Mindig ott, ahol kell.

Igazán bámulatos, hogy ezek a finom nüánszokra épített, lírai és epikusan festő drámák valaha színpadon is hatottak, nagy tömegeket vonzottak, anélkül hogy presztízs és látványosság segítette volna érdekességüket. Igaz, hogy a témák egy része ismert és aktuális volt, magában is érdekes. Az is igaz, hogy a színpadi művészet még sokkal inkább a szó művészete volt, mint ma. A közönség a dikció hallgatására volt "beállítva", s figyelme talán még sokkal frissebb, éberebb és naivabb volt, mint a mai közönségé. Ha mindezt leszámítom, még mindig nem tudok hova lenni a csodálkozástól. Hisz Shakespeare éppen nem ily friss és naiv közönség igényeihez mérte szavait. Mély kultúrájú, elfinomodott, szinte dekadens ízlés és érzőképesség kell, hogy egy-egy tudós célzását megértse, egy-egy váratlan asszociációjában gyönyörködjön, egy-egy verse lejtését szépnek és zenének érezze. Darabjai igazában csak olvasva érvényesülnek. Egy-egy során meg kell állni, kortyonkint ízlelni, mint a jó bort. És Shakespeare még csak arról sem gondoskodott, hogy darabjai helyes szöveggel nyomtatásban megjelenjenek!

Képzeljünk el egy mai színigazgatót ezek előtt a finomságok előtt, ha mai szerző művében találná őket! Azt mondják, Shakespeare-ben mindenki megtalálja a magáét, a magas ízlés a magast, az alacsony az alacsonyt. De ki élvezheti azt, amit nem vesz észre? Amit csak lassú tanulmány és áhítat tárhat föl? Marad a durva mese, amivel Shakespeare maga alig törődik, amit többnyire másoktól kölcsönöz, vagy a hagyományos konvencióhoz igazít. Rémség, meglepetés elég van ezekben... De hát grand guignol-nak írta Shakespeare a tragédiáit? Vagy cinikus szkepszise és mosolygó fölénye magyarázná az egész problémát, mely csak játékból s a maga mulatságára alkotta meg mindezt a sok nagyszerűséget, s egy megvető mozdulattal dobta volna az emberek elé?

A legvalószínűbb magyarázat mégis amaz elmúlt kor magasabb műveltsége és fogékonysága, amelyet mi már megérteni és elhinni sem bírunk. Tény, hogy az utolsó három században az irodalmi kultúra folytonos hanyatlásával kell számolnunk, minden látszat s egy-egy csodálatos fölvillanás ellenére is. Minden Shakespeare-problémánál nagyobb probléma például, hogy miféle értetlenség szülhette meg azt a dramaturgiai elméletet, amelyet XIX. századbeli (főleg német) kritikusok Shakespeare-ből "levontak", s amely kritikánkban s színházi közvéleményünkben ma is kétségbevonhatatlan dogma gyanánt áll. Ezek Shakespeare-ben a tipikus színpadi és színpadra való írót látták. Ezt pedig úgy értették, hogy nála minden a cselekvés, a külső akció céljait szolgálja. Talán az az érdeklődés vezette őket félre, amelyet a költő a szenvedélyes cselekvő jellemek iránt mutat, akik tőle oly idegenek voltak? Mint történni szokott, a költő ideáljait összetévesztették lényével és alkotásaival? Vagy azt figyelték meg, hogy darabjaiból a színpadon inkább csak egyes jelenetek cselekvényes külsőségei érvényesülnek? De hát ez arra vezetett, hogy Shakespeare drámáiban éppen azt emelték legmagasabbra, ami a legalacsonyabb! Amit a költő maga is megvetett, annyira, hogy olykor még legjobb műveiben is éppen a mese, a "cselekmény" valósággal gyönge, a konvencionális valószínűtlenségek, a színpadi sablonok sorozata, többnyire idegen művekből átvéve! S mindazt, ami Shakespeare-ben igazán nagy, a lírai és filozofikus magasságokat, a szóval való jellemzés csodás művészetét, a nyelv és vers imponderábilis gyönyörűségeit, a leírások pazar természetbűvöletét, a miliőteremtés epikai biztonságát és mély hangulatát inkább fátyolba vonni törekedtek. Hisz ezeknek túlságos csillogása dramaturgiai elméletükkel ellenkezett volna! A színigazgatók pedig az ilyen részeket lehetőleg ki is törölték a Shakespeare-darabokból.

El sem mondható az a kár, amit ez a "cselekményes" dramaturgiai elmélet a XIX. század irodalmában okozott. Kitűnő költők tagadtak meg magukban minden jobb ösztönt és magasabb szárnyalást, hogy eljussanak a félreértett Shakespeare-bálvány cselekményes nívójára. De ebből csak száraz, sablonos és erőltetett darabok születhettek! Talán ez volt egyik oka a drámaírás hihetetlen hanyatlásának. Csak a legújabb időkben próbálta egy-egy bátor író a drámát fölszabadítani a cselekmény babonája alól. A magyar Shakespeare-kultusz eleinte nagyon is jó úton indult el. Akik kezdték, lírikusok voltak és autodidakták: Vörösmarty s Arany és Petőfi. Őket nem elméletek vezették, hanem költői ösztönük. Shakespeare az ő kezükben az lett, ami igazában és eredetileg volt: költészet. És hatott az ő költészetükre is, mély és gazdagító hatással. Avval hatott, ami sajátja: nyelvével, látásával, költőiségével. Később azonban kifejlődött nálunk is egy shakespeare-i drámairodalom, amelyre inkább a rossz Shakespeare-elmélet hatott (s a hirtelenében-készült rossz Shakespeare-fordítások), mint maga Shakespeare. A magasabb "tragédiát" csak ily "shakespeare-i" formában tudták elképzelni, s az akadémiai pályázatok szakmányban termelték a magyar Shakespeare-jelölteket. Ez a Shakespeare-hatás nem hozott babért sem az irodalomban, sem a színpadon, noha "cselekmény" volt itt elég.

Több igaz babért hoz-e színházi életünk Shakespeare-kultusza? Ellenem vethetik: íme, ez a háromszáz éves költő, ez a "lírikus", ez a finom és irodalmi auktor, akinek színpadi hatásában annyira kételkedtem, még ma is telt házakat vonz! Sőt a legtöbbet játszott szerzők egyike, itt a távoli Magyarországon is! Ez megcáfolja mindazt, amit mondtam! Csakugyan megcáfolja? Nem vagyok nagy színházjáró. De néhány éve egyszer valahogyan bevetődtem egy pesti Shakespeare-előadásra: a III. Richárd-ot adták. A darabot régen olvastam utoljára, s nem volt emlékemben a meséje. Alakok, hangulatok jól megtapadnak emlékemben olvasmányaimból, olykor szinte kiirthatatlanul; de a mesét hamar elfelejtem. Nagy figyelemmel követtem a III. Richárd előadását. Egy vagy két felvonás elteltével be kellett vallanom magamnak, hogy a darab "cselekményét" nem értem, és sejtelmem sincs, mi történik a színpadon? Mint rendesen, magamban kerestem a hibát. A fölvonásközben minden szembekerülő ismerőst kifaggattam, mit értett ki a darabból? Új szereposztás parádés napja volt, sok irodalmár ült a nézőtéren. De voltak oly ismerőseim is, akik a "naiv közönséget" képviselték. És sem egyik, sem másik kategóriában nem volt egyetlenegy ember, aki követni tudta volna, amit a színpadon előadtak, amit órákon át áhítatosan hallgatott, amit lelkesen megtapsolt! Ez a mai Shakespeare-kultusz képe. Ekkor értettem meg Tolsztojt, aki a Shakespeare-drámákat zagyva értelmetlenségeknek s az egész mai Shakespeare-bálványozást az emberi hazugság és ostobaság tipikus példájának tartotta. Ha a színházi Shakespeare-re gondolt, igaza volt. És ő legalább őszinte volt.

- folytatjuk -