Mert a költő ez időben már építette a paradicsomi trónusokat, és méregette a Poklok árkait. Nem mintha ez a földi világ már nem érdekelte volna: amelyhez annyi szenvedés és szenvedély kötötte. Az a szenvedés táplálta poklainak tüzét! Az a szenvedély még az egek egében is kitör! De szenvedés és szenvedély tanították meg rá, hogy e világ nem teljes. Amint élete nagy reményeit egymás után veszni látta, fölnyíltak szemei. A messzeségben Beatricét pillantotta meg. Tudta, hogy csak ő vezetheti a világ teljességéhez. Egy sugár az ős Szerelemből, amelyben egyesül mindaz "mit itt a földön elegyülni látunk". Amelyben minden ellentétek megoldódnak. Vallás, malaszt vagy Beatrice... Az ember hiába küzd a maga elszakadt és csip-csup erejével. De e Sugár segítségével megtisztulhat, és fölemelkedhetik az Istenig, az Epétől a Mézig. A tudomány, a Filozófia is csak úgy szállhat, ha ez az égi Erő ad neki szárnyakat.
S így Dante egész élete egy nagy kerülő volt, melyen Beatricéhez visszajutott. De nem felesleges kerülő. A rossz a Jó eszköze. Keresztül kellett mennie minden Poklokon és megtisztulnia minden Purgatóriumban, míg hazaérhetett lelkének Paradicsomába, szegény eltévedt ember, ez Élet erdejéből. Régi eszményeit nem tagadta meg. Érezte, hogy az emberi tudás és művészet becses vezetője volt a Poklokon és Purgatóriumon át, habár a Paradicsomba csak maga Beatrice vezethette is. Nem véletlen választotta ennek a pusztán emberi tudásnak s művészetnek megszemélyesítőjéül Vergiliust, költőideálját. Aki "megsejtette a kereszténységet", és hirdette a világmonarchiát... Dante úgy érezte, hogy ezt a Vergiliust maga Beatrice küldötte útjába, hogy vezesse a Nagy Kerülőn, addig, míg majdan maga az Égi Hölgy át nem veszi a vezetést.
Ez a szimbolikus életrajzi és lírai értelmezése Dante túlvilági útjának nem valami utólagos magyarázat. Nem csupán késői olvasók kísérlete a titokzatos látomás megközelítésére, melynek csírája már a Vita Nuova végén megmozdulni látszik. Ez magának a költőnek teljesen tudatos élménye. Erre az élményre építette a nagy költeményt, amely "több évre tette őt sovánnyá", s amelynek "ég s föld munkatársa". A világirodalom legnagyobb költeményét.
A költő túl volt "az emberélet útjának felén". Nem hűlt ki, de leszámolt mindennel. A mások kenyerének "sós" íze edzette ajakát, s az idegenek házának "kínos" lépcsője a lábát. Földi tervei szétomlottak. Tudományos munkái megfeneklettek. Mintha minden csak arra szolgált volna, hogy azt az egy víziót táplálja hatalmassá, amellyel oly rég készült Beatrice dicsőségét ünnepelni... Egy szent és kalandos utazás víziójával, az egész világon át föl az Istenig! Kalandos és fantasztikus az út, mint ama merész felfedezők érdekes utazásai, akik már e században kezdték elindítani híres hajóikat ismeretlen világrészek felé, mert ébredt már a kíváncsiságnak az a szellője, ami a hódító reneszánszig hajtott. Ez a fantasztikus szellő biztosan ott van a Dante utazásának hajtóerői közt. De az ő útja nem földi utazás. Eksztatikus túlvilági út az, mint régi látnok barátok jámbor víziói. Mert nem Dante volt az első, aki poklokra szállt. A középkori fantáziának kitaposott pályája ez. Dante mégsem e jámbor szerzetesek nyomait követi, s nem valamely önsanyargató hisztériás szentet választ kalauzul. Nem - hanem Vergiliust. Aki nem is volt keresztény, mégis már leereszkedett pogány hősével az Alvilágba, abba az Alvilágba, melyet a legősibb és legemberibb fantázia már, kortól és vallástól függetlenül, megszőtt álmaiból s önnön lelkének sötét mélyeiből. És Beatricét, azaz a Szerelmet, amit minden lélek magában hordoz.
Az a kereszténység, mely ezeket választja vezérül, nem egy kor vallása, hanem egy léleké. Nem is egy léleké: magáé az emberi Léleké.
S az a Túlvilág, ahova e szimbolikus Vergilius és Beatrice elvezetnek, nem valami élettől idegen képzelet üres fantazmagóriája. Ellenkezőleg: maga az Élet ez, fölfokozva, sűrítve, mélyítve és kiteljesítve, egy másik regiszterben, ennek az innenső világnak hangjaival, képeivel, sőt szagaival és illataival teli. Ez a fantasztikum az Élet anyagából van szőve és az Életet jelenti. Nem volt még mű, mely ennyire az életből nőtt ki, s ennyire magát az életet foglalta össze. Egy egészen egyéni életet, mindavval együtt, ami ezt az életet alkotta: vagyis mindavval, amit ez a lélek életében látott, hallott, tudott, érzett. Az egész történettel, az egész életrajzzal. (A mai irodalomban csak Proust lehetne példa hasonlóra.)
Így lesz ez a hatalmas líra egyszersmind hatalmas epika is. Nemcsak a fantasztikus utazás epikai kerete teszi azzá, hanem mindaz az életanyag, amiből ez a fantasztikum épül, s mindaz az élet, amit jelent. A költő élete s hazájáé és koráé; egyéni és jelenvaló, aktuális élet. Ebben a túlvilágban éppannyi szó esik az élőkről, mint a halottakról. Ez az Isteni Színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték, a pokoli bűnök és szennyek naturálizmusától az emberi lélek csudálatos fölemelkedésének paradicsomi zenéjéig ívelve, rendkívüli sűrítettségében szinte beláthatatlan gazdagságú és tarkaságú életanyagot ölelve föl, alakok, események végérhetetlen sokaságát, amelyek együtt egyetlen nagy lélek vallomásává, egyetlen szimbolikus és rendeltetéses élet tartalmává szövődnek.
Rendeltetéses és szimbolikus életet mondok. Mert ez a véletlen életsors, ez az aktuális eseményhalmaz, ez az egyéni és lírai vallomás csak illusztrációja és szimbóluma valaminek, ami már túl van az egyén sorsán és líráján. Nemcsak Dante sorsáról van itt szó, hanem az Emberi Lélek sorsáról az élet útvesztőjében s örök és titkos küzdelméről a Megváltás felé. Rettenetes küzdelem, melynek halottjai is vannak, s ezt jelképezi a Pokol. De vannak diadalmasai is. S az emberléleknek ebben az olthatatlan istenhez-törésében van a Költemény misztikus és metafizikai háttere s mintegy titkos értelme. Ilyenformán Dante élete nem véletlen és egyéni érdekű, hanem jelentéses élet, mint a mi költőink közt például Adyé. Maga a sokértelmű költemény pedig hármas rétegzettségű szimbólumépületté válik. A szó szerinti jelentésen kívül, amely egy fantasztikus vízió leírása, van egy történeti, azaz életrajzi és politikai jelentése. S emögött még egy harmadik, titkos és szimbolikus jelentése.
Így mélyebb és bensőbb alapja és kihangzása van annak a misztikus hatású hármas szövésnek, amit Dante különös versműve minden részében és vonatkozásában végigvisz, anélkül hogy valaha is mechanikussá vagy fárasztóvá válnék. A nagy költemény természetszerűen tagolódik a szent hármas szám szerint. A méltóságteljesen kerek számú - éppen száz - énekből, egy bevezető éneken túl - harminchárom jut a Pokolnak, harminchárom a Purgatóriumnak és harminchárom a Paradicsomnak. S a hármas szövés lehatol egészen a rímbe és strófába. Mert Dante a terzinaformát választja, mely háromsoros strófáin hármas rímeket fon át olyan módon, hogy e strófák vagy terzinák egymásba kapcsolódnak, a rím átmegy egyikből a másikba, s a fonatot sehol sem lehet elvágni, egyfolytában fut le az ének végéig. Ez a sűrű, fölbonthatatlan szövés, s ez a szinte geometrikus szimmetria külső eszköz a költőnek arra, hogy kábítóan gazdag és tarka anyagát, amely egy egész élet, sőt egy egész kor szinte lexikálisan teljes esemény- és tudástömegét foglalja magában, egyetlen, hatalmas, fölbonthatatlan, tömör és architektonikus kompozícióba építhesse, ahol mindennek megvan a maga kimért helye, mindennek épp annyi, amennyi szükséges, alakok, események, páratlan tömörséggel, egy-egy célzásban megkapják értéküket és szerepüket, minden szónak matematikai súlya van, semmi sem véletlen, semmi sem képzelhető másutt, mint épp ott, ahol áll.
Az ilyen költő nem könnyű olvasmány. Dante maga mondja, hogy aki őt érteni akarja "üljön meg a padkán", és "élesítse jól az eszét". Egy-egy édes és érzelmes hasonlata megejthet s elragadhat. S lehet őt azon a "szűk ablakon" is nézni, amelyiken Péterfy Jenő nézte, aki a látás frisseségét bámulja benne, a népi vaskosságot és bájt, a közmondásízt, a stíl érzéki tömörségét. Egy-egy sora pontos és egyszerű, mint egy megoldás. De ilyen maga az egész költemény is, anyagának minden gótikus komplikáltságával: egy óriás mondat, mely a világot valami mennyei grammatikába vonja, s az nem kevésbé szimmetrikus és szigorú, mint a földi grammatika.
Ezt a külső, szimmetrikus tagolódást s szinte hierarchikus pontosságú elrendezést belsőleg egy kicsit a skolasztikus teológia szelleme magyarázza. A skolasztika a hit tételeit az ész rendszerébe iparkodván fogni, a bűnöket és erényeket, s még a túlvilág poklát és egét is, ördögi seregeket és angyali karokat, matematikai és hierarchikus osztályozásnak vetette alá. De az elvont klasszifikáció Dante költői szellemében vízionárius konkrétságot nyer, a matematika topográfiává jegecedik. Ő alkalmazza először a modern irodalomban a nagy fantasztikus íróknak azt a módszerét, amely a "nem ismert tartományokról" a szemtanú és tudós pozitív egzaktságával tud beszélni, és egy másik nagy költő, Shakespeare szavait idézve:
a légi semmit állandó alakkal,
lakhellyel és névvel ruházza fel.
Dante Pokla vagy Paradicsoma nem határozatlan ködbe vagy fénybe vesző birodalmak, mint a Milton-félék. Ezek pontosan körülhatárolt, számokkal fölmérhető s részletekben is elképzelhető tartományai a mindenségnek, a reálitás összes kellékeivel. Így vetíti a költő a lélek történetének elmosódó állomásait a belső időből a külső térbe, ahol határozott beosztást, világos tagolódást nyernek. Mégis megőrzi ezt a térbe vetített és matematikailag tagolt konstrukciót a puszta mozaikszerűségtől és sematizáló külsőlegességtől az a hatalmas belső lírizmus, mely minden során elömlik, behat nyelvének pórusaiba s zenével itatja át szavait. Az epikai és racionálisztikus kivetítés csak arra szolgál itt, hogy ezt a líraiságot az ellentét hatalmával s mintegy valami elnyomott belső erő hatásaként csak annál jobban kihangsúlyozza. Ez a belső líraiság az, mely Dante költeményét különválasztja a világ többi úgynevezett "nagy eposzaitól", azaz "magasztos" költeményeitől. Azok egy-egy nemzeti vagy vallási közösség lelki vagy történeti válságait kollektív és objektív módon, kívülről nézve fejezik ki. Dante eposza nem ily "kollektív". Ő a saját lelkének belső történetét mondja. De éppen ezáltal lesz műve az egész emberiség eposzává. Az emberi lélek belső eposzává.
Érthető, ha ez a költemény külső megjelenésében sem követi a tradicionális eposzi formát és obligát konstrukciót. Danténál hiába keressük az invokáció, expozíció, enumeráció és divina machina megszokott gépezetét. Hőse nem valami "felséges személy", mint az eposz szabályai kívánnák, hanem maga a költő. A szerelem nem a komor harcokat tarkító epizód benne, hanem maga a "cselekmény" magasztos mélye és lényege. Az egész költemény minden ízében maga a modernség, merészség és újság nagy társai mellett. Ez a modernség kezdődik már a nyelvvel és verssel: mert a klasszikus héroszi versek helyett a modern köznyelv rímei csendülnek itt.
Boccaccio azt állítja, hogy Dante eredetileg latin hexameterekben kezdte poémáját: Ultima regna canam...(Az árnyak birodalmáról fogok énekelni). Mikor ezt a szándékát megváltoztatta, evvel nagy történeti cselekedetet vitt végbe. Polgárjogot adott a modern, köznyelvi költésben a magas és magasztos zsánernek. Noha az ő célja inkább az ellenkező volt: a saját magasztos költeményében akart polgárjogot adni az alacsonyabb és csöndesebb (szerelmi, komikus és naturálisztikus) hangnemeknek. Ezért nevezi költeményét komédiá-nak: amihez későbbi korok tisztelete az isteni jelzőt csatolta, mintegy jelezve, hogy az alacsonyabb hangnem bekapcsolása nem ártott meg a Nagy Mű fenségének és szentségének. Dante - aki több ízben maga is szentnek mondja ezt a Komédiát - nyilván egész életet akart adni, s azt is adott. Leszállt a legmélyebb Poklokig, nem riadt vissza az emberi szennyek és durvaságok legmeztelenebb ábrázolásától. De hatalmas ívben szárnyalt föl aztán onnan, s emelte föl magával nyelvét, a lekicsinyelt, modern köznyelvet is, a lélek minden purgatóriumi vágyán és küzdelmén át a Paradicsom legéterikusabb zene- és fényáradásába.
Poklon át jutni a mennyekbe! A költemény bevezetése éppen ezt a különös kerülőt igazolja az Élet erdejében eltévedt ember mítoszával. Akinek számára nincsen immár egyéb menekülés, mint lebukni ennek az erdőnek legmélyebb barlangjába, a Lélek legrettenetesebb sötétjeibe, s mintegy hősiesen szembefordulni a világ aljával és salakjával, mely megzavarta útját. És azon át törni új küzdelem, új remény, és a végső Fények felé!
Csak égi Sugár adhatja meg erre az erőt, csak a legnagyobb földi tudás és művészet a segítséget. Az égi Sugár maga a Szerelem, Beatrice, ő küldi Vergiliust Dante kalauzául. S így száll le a két költő a Pokol föld alatti tölcsérébe, mindig mélyebb bűnök és kínok képein keresztül, egész a Föld középpontjáig, amit Dante konkrét fizikai és geometriai tudással gondol el. A Pokol körei, melyek az emberi léleknek saját bűnéből való tehetetlen kínlódását, megkövülését és elhalását jelképezik, vad, szennyes, rettenetes és bohózatos jelenetek színhelyei. Itt teljes érvényre jut a Középkor groteszk elképzelése. A Poklot utolérhetetlen plaszticitása, a lélek legsötétebb mélyeibe való lehatolás, a megvilágítás és árnyékolás különös ereje, a szenvedélyek naturálisztikus rajza, a nyelv kemény, zordon, olykor durva tömörsége a modern, romantikus szellem számára a Divina Commedia legnépszerűbb kantikájává tették. Az örök sötétség és örök lázadás birodalma egyúttal az árnyak domborjátékának s a dagadó izmok dacának birodalma, s Dante művészetét e részben a szobrászok művészetéhez szokták hasonlítani.
Egészen más a Purgatórium levegője. A föld alatti utasok a glóbus túlsó félgömbjén az Óceán titkos szigetére érnek ki, ahol a Purgatórium sziklahegye nyúlik égnek. E hegy erkélyein, rég látott napfény és új csillagok alatt, festői meredélyek ormain s pihentető virágos völgyeken át kinyílnak a színek tarka virágai, melyek a Pokol éjjelében elrejtőztek. A plasztikus helyett a piktor dolgozik itt, finom ecset, árnyalatos és tarka paletta. A győzni kezdő élet színei ezek, a küzdelmes és reménykedő emberiesség palettája. A Purgatórium a legemberibb része a nagy költeménynek. A Szabadság országa ez, s az emberi léleknek szent lehetőségét példázza: fáradságos küzdelemmel felülemelkedni e földi szennyeken, melyek a Pokolba - a végső Rabság országába - húznak alá. A Purgatórium kínok és remények helye, mint maga az élet. A saját bűneibe bonyolult, megsúlyosodott lélek nehezen mássza a szent hegy utait. De a tetőn a Földi Paradicsom vár, Ádám és Éva egykori lakhelye, az elveszett ártatlanság kertje, hogy megkapja a felejtés és jobb emlékezés italait, s ahonnan majd az egekbe szállhat, a Mennyei Paradicsom felé. Itt, a mennybe mutató bérc csúcsán, a Purgatórium végső énekeiben, emelkedik a szent költemény is csúcspontjára, egy csodálatos víziót vezetve a lélek elé, nyelv és képzelet páratlan színpompájában. Ez a vízió az Égi Sugár diadalmenetét szimbolizálja az emberek közt, a Bűnbeesés kertjének varázsos miliőjében. Próféták és evangélisták vezetik a szent Menetet, s az Egyház diadalszekeréből Beatrice száll ki... Így lesz a költő fantáziájában a legmagasabb égi és földi dolgok középpontja a Szerelem, a saját szerelme, ki átvéve a vezetést a profán Vergiliustól, elhagyja a földet, s a Menny zengő szféráiba száll vele.
Ha a Pokol művészetét a plasztikával, a Purgatórium-ét a piktúrával hasonlítják: a Paradicsom-énak a muzsika az analógiája. Az utolsó kantika csupa fény és zene. De lelki fény és lelki zene, nem a külvilág képeiből, hanem a lélek saját elmélyedéséből szublimálva: Filozófiából és Vallásból. A költő - mint a Lélek - fokozatosan veti le az érzékek nyűgeit, hogy ez éterikus világba emelkedjék, túl már a színeken és történéseken is. A Paradicsom a Divina Commediá-nak legnehezebb része. A középkori filozófiának legmagasabb fölemelkedései olvadnak itt szárnyaló poézissé; s megértésük lehetetlen annak számára, kiben nem él a Gondolat türelme s izgalma. Tartalmuk olykor visszariaszt: a kérdések, melyeket Dante kora a legégetőbb bölcselmi problémáknak látott, ma semmiseknek tűnnek föl - első pillanatra. De hántsd le a száratag héjat: tartós és tartalmas magra lelsz. Örök dolgokhoz érsz, melyekhez képest a te korod sem fontosabb, mint a Középkor. S csodálatos lépcsőkön át érkezel mindig nagyobb fénybe és zenébe, míg végre, minden egeken túl, a mindent befogadó Empyreumba jutsz, a nagy Fényrózsa s az Isten trónja elé; s a költemény az istenlátás rajzának kábító kísérletével ér véget, mely mint a napba nézés... Dante egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.
- folytatjuk -