A lovagi epikának hamarosan akadt paródiája is, akár Homérosznak. Ez is állateposz, a rókaregények, Romans de Renard. Paródiának elég naiv dolgok, állataik kissé átlátszó emberkarikatúrák, s a költő olykor el is felejti, hogy állatról beszél... A rókamese mégis fölbukkan folyton, új meg új költő veszi kezébe, francia földön vagy Németalföldön, vagy alnémet földön, századról századra, míg Goethéig jut...
A legrégibb rókaregényeknek azonban nem is parodisztikus célzata, meséje vagy hangja felesel a lovagregényekkel: hanem világnézete. Ez a világnézet olyan, mint a fabliau-ké. A fabliau-k durván reálisztikus verses anekdoták, amik egy alacsonyabb középosztály szórakozását tették ez időben. A középkor irodalma nem olyan egyoldalú, mint hiszik. A magas lovagi ideálizmust egy röhögő kórus kíséri. Az aszkétizmus nyomása obszcén fantáziákat robbantott ki. Gót katedrálisok ormain, szentek és angyalok sziluettje mellé illetlen sátánszobrok rajzoltak groteszk árnyékot. A szent misztériumokat ki kellett tiltani a templomból, mert túlságosan is világi látványossággá fajultak. Ez a groteszk árnyék, ez a röhögő kórus mindenütt ott van a középkor irodalmában is. Kivált az alacsonyabb, népi műfajokban, amilyen a fabliau. Ez röhög a papságon és valláson is, és röhög a lovagi hűségen és nőtiszteleten. Aszkétizmus helyett kicsapongást rajzol, papok paráznaságát s hűség helyett hűtlenséget, asszonyok hűtlenségét. Ezek a röhögők a Boccacciók és Rabelais-k elődei. Maguk még névtelenek.
Talán nem is tartoznak az irodalomhoz: az emberiség magas tudatához. A magas tudat nem akart tudni semmi durváról, semmi alacsonyról. Amit legjobban mutat az, hogy a líra semmi ilyesmiről nem zengett, mindezt megtagadta magában. A köznyelvi líra is. Pedig volt a köznyelvnek is lírája, magas lovagi költészet, az epikával egyidejűleg és egy rangban. A trouvère-ek és Minnesänger-ek lírát is csináltak. Walter von der Vogelweide kortársa volt Wolfram von Eschenbachnak; de jóval előttük már zengett a troubadour-ok szerelme Provence-ban. A dallamos és kiművelt oc nyelven... A román testvérnyelveket az igen szó ejtéséről különböztették meg, s Provence-ban az igen oc-nak hangzott. Oc a provençal, oil a francia. A si nyelve, az olasz, csak később kullogott utánuk. Tudjuk, hogy a provence-i líra konvencióit Bernard de Ventadour vitte át Észak-Franciaországba, s hogy II. Frigyes szicíliai udvarában még az olasz dalnokok is provençal nyelven verseltek. E költészet szelleme nem az elpusztult népdalokból s virágénekekből nőtt ki, hanem a lovagregényekből és latin himnuszokból. Az új Európa lírája nem népi forrásokból fakad.
Geoffroy Rudel, Blaye hercege, aki gyógyíthatatlan szerelemben égett egy sohse látott "napkeleti királykisasszonyért": szimbolikus alakja ennek a provençal lírizmusnak. Sohse volt költészet távolabb a valóságtól, irodalmibb, inkább képzelt érzéseket zengő... S ezek a költők alakították ki a köznyelvi líra sokáig kötelező konvencióit, s hagyták örökbe a komplikált, művészi versformákat, amilyenek a canzone, ballada s a szonett és terzina is. Magas, célzásokkal teli költészetet űztek, s boldogok voltak, ha a köznép nem értette. A neve: "zárt poézis", trobar clus. Vezéralakja Daniel Arnaut, kinek tiszteletére maga Dante is néhány terzinát az oc nyelvén sző nagy költeményébe: ahogy fejedelmek egymás uniformisát öltik hódolatból. Dante képzeletét izgatták e távoli énekesek hírhedt alakjai. A tragikus Bertrand de Born saját fejét hozza lámpaként elénk a Pokolban. Ő pártviszályt szított verseivel; bűne és bűnhődése a költő felelősségének problémáját jelentette a firenzei dalnok számára. A misztikus Sordello viszont méltóságosan jelenik meg a Purgatórium egy helyén, "mint egy pihenő oroszlán"... Oly alakok, kikhez a modern képzelet is visszajár: az egyik Heine hőse, másik Browningé.
De már ébred a visszahatás is ez ellen a mesterkélt és konvencionális poézis ellen. Walter von der Vogelweide például teljességgel eleven költő: lehet-e más, aki igazi nagy? Ő az a Minnesänger, aki nem titkolja a minne érzéki oldalát sem: minne magát a szerelmet jelentvén. De ez az "alacsonyabb minne" is föl tud benne emelkedni; ha nem is angyal-, de pacsirtaszárnyakon. E középkori rímeken egész friss szaga érzik a német mezőknek; holott a Minnesänger-ek művészete formailag teljesen franciás. A pacsirta a mezőkről száll föl, a honi mezőkről, akár az a csöpp dal, amit a francia is németül mond lied-nek. Ez a pacsirta azonban néha sassá válik, s politikai magasságokba tűn. A világcsászárság utópiáját ünnepli, mint a középkor minden nagy költői szelleme, a római birodalom visszaállításának gondolatát; ami német szívéhez is közel áll.
A trubadúrköltészet fölszabadulása folytatódik a fölébredő olasz lírában. Az olasz köznyelvi irodalom friss, édes hangon kezdődik: első emléke, a Ciullo Contrastó-ja, egy kedves, szerelmi párbeszéd, szeretők vetélkedése, népi ízeket idéz. Ez az üde hang betör a magasabb poézisbe is, először a vallásos énekbe. Itália nagy vallási megújhodáson ment át ez idő tájt. Assisi Szent Ferencben az emberi lélek visszatalált a természet egyszerű szépségeinek áhítatához, a természettel és minden teremtménnyel való testvériség érzéséhez. A szeráfi szent maga is költő volt, alázatos, együgyű poéta, köznyelven, sőt prózában. Ő dalolta a híres Naphimnusz-t, amely inkább a Teremtmények éneke; dicsérvén nemcsak "bátyánkurunkat, a Napot", hanem "Hold asszonynénénket", "Szél testvért", "tiszta húgunkkal, a Vízzel", sőt "nénénkkel, a testi Halállal". Környezetében a latin himnuszköltés is új ízt nyert. Mondják, tizenkét tanítványának egyike, első biográfusa írta a Dies Irae-t, Celanói Tamás. Mily naiv erővel tör föl a túlvilág borzalma ebből az egyszerű versből! E rímek "hármas kalapácsütése" ma is szívünkbe üt.
S nemsokára fölzeng a másik nagy ferences vers is, az édes fájdalmú Stabat Mater. Jacopone, a "hosszú Jakab", aki eldalolta, Jacopone da Todi, egy szörnyű csapástól rendült meg: feleségét egy leszakadt színházi padsor temette maga alá. Színház? Nem tudom; talán nyílt téri tribünök lehettek. A szent látványosságokat most nyílt tereken produkálták, s azok éppen ez időben kezdtek szabályszerű színházzá fejlődni, párbeszédes és cselekményes produkcióvá. Mióta kitiltották őket a templomból, még jobban elvilágiasodtak, és fölbátorodtak. De még mindig misztériumok voltak és morálitások, vallási és erkölcsi drámák, ördögökkel, szentekkel, angyalokkal s megszemélyesített bűnökkel és erényekkel... Micsoda misztérium vagy morálitás témája lehetne az a dráma, melyben a "hosszú Jakab" hölgyét és ép eszének használatát elvesztette! Mert attól kezdve tíz évig bolondnak adta magát: nem a bolondokat választotta-e Isten, "hogy a bölcseket megszégyenítsék!" S tíz év múlva verseinek fölmutatásával kellett bizonyítgatnia, hogy mégse bolond... Ezek olasz vallásos költemények, s ahogy mondani szokták, "hisztérikus túlzásaik mögött sok melegséget és őszinte érzést rejtenek". Valójában rejtették, mert csempészáru volt ez: igazi erotika, amilyet a köznyelvi poézis rendszerint csak az alacsonyabb minne terén tűrt meg. (A magasabb régiókban még Vogelweide is konvencionális.) A "szent szerelem" szenvedélyes hangja még szokatlan a köznyelvi versben.
Az egyházi, latin vers viszont már szinte túl volt rajta. Kezdett kimenni a divatból. Párizsban ekkortájt halt meg Philippe de Grève, akinek Magdolna-énekei a belsőséges lírizmus egészen modern hatású remekei. A kor himnuszainak nagy részét Szent Bonaventúrának tulajdonították. Ő a doctor seraphicus (mennyei filozófu). A miszticizmus embere. De vele szemben ott áll a doctor angelicus (angyali filozófus): a skolasztika nagy filozófusa, Aquinói Tamás. A legnagyobb gondolkodók egyike egyúttal költő is. Kevés számú verse azonban teológiai ízű, kissé racionális költészet, s ha néhány sorában túl is zengi a tanítást az érzés, itt kitűnik, hogy az Amor Sanctus naiv forróságának kora lejárt már. Egy új kor jön, új hit, mely a gondolat bizakodó karjára támaszkodik. A misztikus világ a mesébe megy át, a fantáziába: ez időből való a Jacobus de Voragine nagy legendagyűjteménye, az Arany legenda, mely annyi témát hagyott a későbbi költészetnek örökül. De a racionálizmus e fiatal ébredése nem ártott a világi lírának. Sőt valami fölszabadulást jelentett, tudatosabb kimerészkedést eddig sohasem sejtett szellemi tájakra, túl a szigorú és félénk vallás által kijelölt és körülkerített területen. A vallás adhatott elröpítő fantáziaanyagot, de nem adhatott feszélyt és tilalmat többé. A kor művelt szellemei közt egész gyakori volt már az ateizmus is. Föllebbent a szabad római kultúrához való visszatérés gondolata, a reneszánsz első szele. II. Frigyes, ez a különös, tragikus zseni, aki a Károlyok és Ottók után ismét a római császárság helyreállításáról álmodott, s akinek szicíliai udvarában az új költészet magva kikelt, maga is ateista... Versek mellett egy latin könyvet is írt a Három imposztor-ról, akik közül az egyik maga Krisztus... Furcsa, keleti és klasszikus áramlatok borzongatták meg ezeket a lelkeket. Ez már nem a Nagy Károly udvarának jámbor és keresztény rómaisága. Dante II. Frigyest az epikureusok közé teszi a pokolba; ahova Brunetto Latinit is, a saját irodalmi mesterét. Brunetto allegorikus és enciklopédikus műveket írt, tankölteményeket. Ez is epikureus hagyomány, a Lucretiusé. Csakhogy Brunetto köznyelven írt. Olaszul és franciául, közömbösen: mert már több volt a nyelv, de egy az irodalom.
A trubadúrcsászár udvarában is több nyelven szólt a lant, a provence-i mellett már olaszul is. Az új nyelvet és hangot firenzei lírikusok kapták föl. S a trubadúrköltészet mesterkélt konvencionálizmusán mindjobban áttört az új szellem is, a filozófiának és életnek, "új életnek" szelleme. A Guittone d'Arezzók után megjelenik Guido Guinicelli és az "édes új stíl", melyről Dante azt mondja, hogy "szorosabban követi, amit a szerelem diktál belül". Dante mind e költőket, s az egész mozgalmat híven elemzi kis latin könyvében, melyet a köznyelvi költészetről írt, de vulgari eloquentia, s mely a modern irodalom legrégibb kritikai önvizsgálata. Már énekel, s divatba jő Guido Cavalcanti is, a Dante "első barátja", filozóf-poéta, epikureus és ateista, mint II. Frigyes.
Így Guido Guidót, egymást sorba váltják
a költők, s él már tán, ki úgy kinyomja
mindkettőt, mint fészekből a madárkát...
- folytatjuk -