Lédának

Megálltál a Tiszánál

s én mögötted vártam egy öregedő bükkfánál

nem láthattál

hiszen az éjszaka elbújtatott

néztelek soká

lélegzetvisszafojtva

hajadban egy halvány fehér rózsa - 

s az Esthajnalcsillag aludt

odafenn az éteri érem lebegett - 

a Hold féltékenyen nézte ahogy mosdol

majd fényével titkosan pásztázta a harmatcseppeket

törékeny válladon - Ő is szeretőd volt

közben átlibbent felettem sok névtelen halott

és az idő - mely máskor végtelen - most engedelmesen megmeredt

komor volt a fekete égkék

mégis kiviláglott belőle szűzfehér bőröd

hogy átszakítsa a folyó monoton folyását

még a Halál is sápadtabbra derült mellettem

aztán újra egyedül hagyott

s rád tekintettem leselkedve:

Te felegyenesedtél

szoknyád

kék ingecskéd felöltötted

s kis cipődet is magadhoz vetted

kétszer pillantottam el csupán

de mire vissza:

már az utat szedték sima lábaid

s én ottmaradtam egymagam árván, bután

de utánad szállt még hosszan vágyaim pora.