Köröskörül vigyorgott tovább a cinizmus, az Ész korának, az ancien régime levegőjének cinizmusa. Beaumarchais nem volt forradalmár. Ami ma forradalminak hat munkáiban, az eredetileg tiszta cinizmus. A Figaro-darabok szerzője éppen oly huncut, mint alakjai. Szókimondása csak mulatság és szellemjáték. Eleme a botrány. Zavaros bírósági ügyeiről memoárt írt, s a végén ő volt a diadalmas! Csúfolta az arisztokráciát. De az arisztokrácia nevetett azon a legjobban! Ez a fajta cinizmus távol állt Rousseau-tól. Ő még Voltaire istentelenségén is megbotránkozott (mint Voltaire is megbotránkozott a Rousseau vallásos pózain). S a jövő Rousseau-é lett - s az érzelemé!
Rousseau barátja és követője például, Bernardin de Saint-Pierre, igazán ellentéte volt a cinizmusnak. A természetet kutatta, mint Buffon; de mindenben az isteni gondviselés jeleit kereste, akár Bossuet. Kisregénye, a Pál és Virginia, egy modern Daphnisz és Khloé-nak készült. Milyen más ez mégis! Nem naiv pogányság, hanem érzelmes természetimádás. És alakjaiból a jóság és erkölcs árad! Hisz a természetes ember jó, nemes, erkölcsös...
A nemes és természetes érzelmeknek ez az áradata sírt végig akkor egész Európán. Fölszabadulva omlottak a könnyek, s áradoztak a szép lelkek a Természet felé! Nem tudom, Goldsmith Olivér ismerte-e Rousseau-t? A filológusok bizonyára tudják. Én viszont nem nagyon ismerem Goldsmith Olivért. De annyi tisztán áll előttem, hogy emberi egyénisége sokban hasonlított a Rousseau-éhoz. Mondják, gyermekes hiúság volt benne, ő is elég viharos fiatalságot élt át, végigbarangolta Európát, fuvolázással kereste kenyerét, teljesen élhetetlennek bizonyult, doktor Johnson klubjában megvetéssel és szeretettel tekintettek rá. Érzéke volt a zene, a természet és az érzelmek iránt, mint Rousseau-nak. De minden elméleti ösztön hiányzott belőle, noha pénzkeresésből ismeretterjesztő könyveket is írt. Nagy úti versében olykor el is árulja műveletlenségét. Viszont humor volt benne s érzék a valóságok iránt. Szép, érzelmes verset írt Az elhagyott falu-ról, amelynek lakói kivándoroltak Amerikába... De igazában regénye tette népszerűvé, A wakefieldi lelkész. Én gyerekkoromban olvastam ezt, magyarul, valami régi illusztrált, népies kiadásban. Nem sokat emlékszem rá, de úgy áll előttem, mint az érzelmes családi regény típusa, a jobbik fajtájából.
Most el kell gondolni, hogy Goldsmithszel majdnem egyidős Lessing, pár évvel idősebb Klopstock és Kant, s ismét pár évre utánuk jő Wieland, aki viszont Beaumarchais kortársa. Ez annyit jelent, hogy Európában hirtelen egy új irodalom jelenik meg, a német, amely a középkor óta hallgatott, vagy inkább csak papagáj módra szólt. Fontos esemény ez! Egy új irodalomban (akár a fiatalemberek lelkében) könnyebben gyökerezik meg egy új irodalmi mentalitás.
Amilyen most kezd kibontakozni Európa-szerte. Egyelőre ugyan az új német írók is nehezen bontakoznak ki. Pár százados palingenezis-t (megújhodást) kell hirtelen megfutniuk az európai irodalom utóbbi stációin át, mielőtt újat tudnának mondani. Klopstock még barokk lélek. Ódáinak horatiusi mértékeiből barokk áhítat és ünnepélyesség zeng. Nagy vallásos eposzt akart írni Milton módján, de félénksége nem tudta levetkőzni a klasszikus formát. Így született a Messiás, ahol a hexameteres forma keménysége hadakozik az elomló tartalommal, s a költő lobogó lírizmusa az epikai előadás vállalt kényszerével. A költemény a végtelenbe nyúlt, a költő maga is belefáradt, s nem tudta tartani a lendületet. Mindez inkább sejtésem, mint tudomásom róla. "Ki olvasta a Klopstock Messiás-át?" Szerette kérdezni hajdan diákélcünk. Én nem olvastam.
Így apadt el Klopstock presztízse még életében; de hatása egész Goethéig ért. Wielandnak is volt egy barokk és ájtatos korszaka, teljesen klopstocki. Később ő maga kacagott ezen. Palingenezisének új korszakába jutott; az Ész korszakába. Ekkor a franciákat utánozta, sikamlós verses novellákat írt, mint Lafontaine, s csúfolódó prózaregényeket, mint Voltaire. Gyermekkoromban apám az Abderiták-on akart megtanítani németül: amin ő maga jól mulatott, mikor fiatal volt. Én azonban idősebb voltam az apámnál egy generációval, és nem mulattam. Wieland különben hiába tért klasszikus csarnokokba: mindig maradt benne valami barokk. Legalább a dekoráció és színpompa iránt való hajlam. Malackodása szívesen öltözik ragyogó kosztümbe. Ő vezette be a stanzás eposzt Németországba. S az Oberon az Ariosto lovagmeséiből egyenesen a shakespeare-i tündérvilágba száll. Wieland Shakespeare fordításával is megpróbálkozott, s blank verses tragédiát is ő írt először németül.
Visszatérés volt-e ez vagy elkésés? Annyi bizonyos, hogy Shakespeare és a romantika új felfedezéséhez az irodalomban még újonc német lélek friss látása és elfogulatlan ítélete nem volt felesleges. Lessing kritikája a francia észirodalomból indult ki, s végképp leszámolt azzal, amiből kiindult. A leszámolás útja Diderot-n keresztül vezetett, és Shakespeare-be torkollott. A legközelebbi fordulónál szembetűnnek már Schiller és Goethe. És Königsbergben a nagy Kant is írja már végzetes filozófiáját, mely először kezdte ki az Ész feltétlen tekintélyét. Az irodalom új szabadságot érzett, s nem tudott többé megállni a pályán, amelyen megindult. Semmi sem lehetett már egészen a régi. Még a klasszicistákon is érezhető a változás. Az olasz Alfieri bizonnyal inkább Voltaire-t követte tragédiáiban, mint Shakespeare-t. Mégis valami különbözik itt: hangsúly, attitűd, temperamentum...
Közben egy más hatás is fölkelt s erősödött. Ez az irodalmon kívüli irodalomból jött. A kultúra alatti költészetből, mely titkon mindig táplálta a magas literatúrát, noha maga nemigen nevezhető annak. Ma legalább már nem látjuk a népköltészetben minden poézis utolérhetetlen mintaképét, s talán nem is hiszünk abban az ezerfejű mitikus költőben, akinek "nép" a neve. Tudjuk, hogy a népkölteményeket is emberek csinálták, csakhogy műveletlen emberek. Nincs semmi ok rá, hogy a műveletlen emberek jobb verseket tudjanak "vágni", mint a műveltek. Mégis van egy előnyük: őket nem bilincselik a művelt költészet megszokásai, tradíciói és babonái. Elunt és zsákutcába jutott korokban ezért oly üdítő a népköltészet befolyása.
Az a népköltészet egyébiránt, amely először vonta magára az Ész századának érdeklődését, nemcsak hogy nem volt nagy költészet, de nem is volt igazi népköltészet. Ahogy doktor Johnson nevezte, egyszerű csalás volt: imposture. Mégis maga a póz és lehetőség, a művelt költészet szokásaiból és korlátaiból való kiszabadulás póza és lehetősége, olyan távlatokat nyitott, amik nélkül alig képzelhető el az új költészet kibontakozása. Macpherson Ossian-járól beszélek, melynek presztízse egész Aranyig és Petőfiig elért. S öt év múlva követte ezt a Percy püspök gyűjteménye, a régi balladákból. Ismét öt év, s a népköltés után a szabad és fantasztikus középkor nosztalgiája jelent meg, megint egy imposture révén, melynek leleplezése a szerencsétlen, csodagyermek Chattertonnak életébe került.
Nemsokára megindul a német műballadák áradata is, amiket az iskolai tankönyvekből ismerünk. Herder kiadja a Népek hangjai-t. Közben az érzelmes lelkeket Gessner új, érzelmes pásztorvilága hatja meg, s Werther fájdalma kergeti kétségbeesésbe.
Mindezek más más lapra tartoznak, ha az Ész századában játszódtak is még le. Erre a más lapra kívánkozik Blake neve is, a különös misztikusé, akinek biblikus víziói a népdalok és gyermekversek nyelvén kaptak kifejezést. S annak a másik két angol költőnek neve is, akik már ebben a században megütötték a frissebb hangot, mely egy új költészet hangja lesz. Az egyik az angol Cowper, a másik Burns, a "skótok Petőfije". S annak a korán elhalt misztikus német álmodónak neve, Novalisé, aki a felszabadult vallás és új filozófia gyökereiből fakasztotta ki a romantika "kék virágát". S annak a fiatal és nagyszerű francia poétának neve, akinek életét a forradalom rémuralma vágta el, hogy ne nyúlhasson át abba a századba, amelyet megelőz. Mikor André Chénier fejét lecsapta a guillotine, nem az új végezte ki a régit. Ellenkezőleg: az Ész századának régi szelleméből kihajtott Revolúció vitte vérpadra az új lírizmus tragikus előcsatárát.
- folytatjuk -