Plejád egy csillagcsoport... De egy alexandriai költőcsoport is már így nevezte magát. És most így nevezte el magát egy francia költőcsoport is. Ronsard, du Bellay... Egy udvari apród s egy kardinális unokaöccse. Egy útszéli csárdában találkoztak, mondja a legenda. A plejád még többekből is állott: a költők tényleg csoportosan szoktak jönni, mint a csillagok vagy a madarak. Tanult, fiatal tehetségek, akik tudatosan szentelték magukat a költészetnek, a francia költészetnek. Tudatosan, és mégse tudták igazában, mit akarnak. Ronsard francia nemzeti eposzt is írt, és du Bellay nagy kritikai művet (valami olyant, mint a Dante Vulgaris Eloquentiá-ja), A francia nyelv védelmére. De Ronsard görögül tanult, mint Rabelais, és du Bellay, szidván a "petrarkizálókat", maga is petrarkizált. Humanisták voltak, mint Rabelais. S reakció a humanizmus ellen, mint Rabelais.
Ők nem tudták ezt így; ők rajongtak és utánoztak. Ronsard Horatiust olvasta s az Anakreóni dalok-at. "Fosztogatni": ez volt a jelszava. Fosztogatni görögöt és latint a francia javára. De ők mást láttak mintáikban, mint az átlaghumanista. Nem a retorikát és grammatikát. Ők a költészetet látták. Naivság volna szó szerint venni a Ronsard dicsekvését: hogy mint Horatius Itáliába, ő hozta a költészetet Franciaországba, egyenest a görög Helikonról. A Helikonon lakik-e a költészet, vagy a szívben? Erről mi már nem szoktunk vitázni. Ronsard mindenesetre megtanulta mestereitől azt, hogyan lehet a szív mélységes muzsikáit a nyelv és vers titokzatos művészetével papírra varázsolni. Versei tele lehetnek mitológiával és latinizmusokkal. Ez csak olyan, mint mikor (egy szonettje szerint) "egészen elzárkózik Homérral". Kedvese üzen - és hol van már Homér?
Élményeit zengi? A varázs nem a témában van. Néha akkor hat legélményszerűbben, amikor leginkább horatiusi. Például abban a híres szonettben, mely kedvesének öregkorát képzeli el, s melyet Tóth Árpád oly szépen fordított magyarra. A vers modern és méla lejtése ellentmond a gondolat bölcs klasszicizmusának. Du Bellay Rómában jár, s az örök város régiségeiről zeng. Ez nemhogy pedánsabbá tenné petrarkizálását, hanem épp ez ad neki különös modern varázst, az antikot mint antikot nézni! A Parnasse előíze... ámbár e költők csöppet sem parnassien-ek. Valami lágy érzelmesség van bennük, s mély francia nosztalgia. Ezek a humanisták jobban szeretik a "téglát a márványnál", s "a kis Lyrét, mint a mons Palatinust".
A XIX. századi francia lírát ők alakították ki: a XVI.-ban! Nemcsak a formákat, hanem az érzések irányát is. Noha tele vannak avultsággal és latinizmussal. Egy-egy szonettjüket úgy olvasom, mintha Baudelaire-t vagy Hérédiát olvasnám. A romantika majd rájuk is talál... Ronsard-ról azt szokták mondani, hogy Victor Hugója volt korának. Bizonyos, hogy Hugo sokat tanult tőle. De Ronsard őszintébb s szerényebb hangú költő; bár ha babéraira gondol, ő se szerény. Babér bőven jutott neki, s lehet mondani, hogy "királyok hódoltak lábainál". Ebben csakugyan hasonlított Victor Hugóhoz. A kor hálás volt költőjének, aki a klasszicizmus tudós és tekintélyes köpenye alatt a modern érzelmesség veszedelmes ajándékát csempészte lelki kincstárába.
Ugyane köpeny alatt talán még veszedelmesebb ajándékot csempészett oda egy másik francia: Montaigne. A veszélyes újdonság ezúttal a szkepticizmus volt. És itt egy kicsit meg kell magyarázni, hogy mért érzem ezt is újdonságnak, akár a líra modern érzelmességét, sőt valahogy rokonnak is avval? Hiszen kételkedés volt elég azelőtt is, sőt hitetlenség is volt! S éppen a humanizmus korában nagyon is divatban volt! De Montaigne nem is volt kételkedő! Ahogy egy szellemes francia kritikusa írja: ő éppen ellentéte a Sátánnak. A Sátán mindenben kételkedik.
Montaigne mindenben hisz. És mindennek az ellentétében is! Annyira látja mindennek a másik oldalát is, annyira komplikáltan látja a világot. Persze ezt lehet magyarázni az életismerettel. Montaigne sokat utazott, s politikai pályára készült; csak gyenge egészsége tartotta attól vissza. Mindig bámulta a cselekvés embereit, a nagy hiteket, a hősiességet, energiát. De maga csak könyvember maradt, s élete nagy részét kastélyába zárkózva olvasmányai között töltötte. Azonban az olvasás is egy neme az utazásnak, s egy mód arra, hogy a dolgokat még több oldalról, rég halott emberek szemével is lássuk.
Montaigne mindent fölszítt, minden szempontot megértett, mindenben gyönyörködött. Azt lehet mondani, hogy a tipikus dilettáns. Műve voltaképp intellektuális élményeinek naplója: csupa idézet, emlék, megjegyzés, anekdota. De a sok idézeten keresztül is mindig az ő hangját halljuk. Akármiről szól: magáról beszél (ahogy előszavában meg is vallja). A nagy könyv tanulmányainak leszűrődése, de mégsem tudomány, hanem irodalom, sőt líra. Ezt a műfajt nevezi ő essay-nek, ami kísérletet jelent. A név tőle való, s modern formájában a műfaj is.
Micsoda kísérletek vagy próbálkozások a Montaigne esszéi? Mit próbál ő? Mit kísérel meg újra és újra? A leszámolást élettel és halállal. Fiatalkorában a hősök imponáltak neki, az élet megvetői. Aki nem bánja a halált, az sérthetetlen... Mint humanistát, a sztoikus filozófia érdekelte, s fáradhatatlanul leste és gyűjtötte, irodalomban, történetben, s még maga körül az életben is, parasztoknál, a saját kertészénél, a sztoicizmusnak, a halál és szenvedés semmibevevésének példáit. Ez a nagy érdeklődés azonban éppen abból fakadt, hogy ő nem vetette meg sem az életet, sem a halált. Egyformán izgatta mindennek végtelen gazdagsága és tökéletes semmisége, de egyik sem nagyon egyoldalúan, mert mindig látta a másikat is. Az ellentétekben nem érzett ellentmondást, s egyszerre volt hivő és sztoikus, keresztény és pogány. "Mit tudom?" Que sais-je?
Ő nem választott a sokféle lehetőség és valóság közt. Szkepticizmusa nem nyilatkozott valami újító vágyban vagy tagadásban. A protestánsokkal nem rokonszenvezett. Legjobb alkalmazkodni a körülöttünk élők hitéhez. A hősöknek és harcosoknak ez a bámulója maga csöppet sem harcos. Que sais-je? "Mit tudom?" A híres montaigne-i kérdés lemondást és türelmet fejez ki. Van valami mélabú is benne. A sztoikus "mit bánom!"-mal olyan viszonyban áll, mint a Ronsard érzelmessége a horatiusi józansággal. Így különbözik az antik és modern attitűd az elmúlás gondolata előtt.
Lemondás és mélabú azonban nem a végső szavak Montaigne világában. A dilettáns igazában nem mond le semmiről: a világ minden "mérhetetlen gazdagsága" az övé. A nagy témák mellett ott vannak a kicsinyek; s ki mondja meg, mi kicsi és mi nagy? Montaigne egyforma kedvvel értekezik a barátságról és a szagokról, az emberevőkről és Vergilius verseiről, az ifjabb Catóról és a lustaságról. És a fölvett téma gyakran csak ürügy neki, hogy másról beszéljen, például a saját könyvtárszobájáról. Stílusa mind közvetlenebb, érdeklődése egyre egyénibb és aprólékosabb. Filozófus, de egy csöppet sem összefoglaló, filozofikus szellem. Inkább vizsgáló, gyűjtő és próbálgató. Előfutára a modern természettudományos és praktikus gondolkodásnak (s némely praktikus tudományágnak is, amilyen a neveléstan). Megfigyelő és reális szellem; nem csoda, ha műve Angliában hatott legjobban, s műfaját az angolok kapták föl. Fordításai nagyon hamar elterjedtek a brit szigeten. Egy könyv, amelyet Shakespeare is olvasott.
- folytatjuk -