Az utolsó ambulans paciens is elment s a doktor elkészült hazulról. Csak öt óra múlt s bőven volt még ideje arra, hogy megnézze egy pár ideges betegét mielőtt a körbe menne, egy parti karambolra.  Harminc és negyven év közt az ember mindent meggondoltabban tesz, mint 20-30 éves koráig. Ezelőtt vagy hét-nyolc évvel még vigan kapta volna fel a kalapját s csakugy röpült volna ki a világba; - most nem sietett; előbb egy kicsit rendbe hozta ritkuló haját, azután kényelmes lassusággal cserélte fel "munka-kabátját" az utcaival s e közben unatkozó arccal számitgatta ki, hogy merre lesz legokosabb elkezdenie körutját. Ezt a sablonos körutat, amely finnyásabb lábbadozó betegeihez vezette olyankor is, amikor egyáltalában sehol sem volt nagy baj, s amely egy héten legalább is kétszer Berki Gézáéknál végződött.Csöngetni akart inasának, hogy megmondja, hol kereshetik szükség esetén. Épp akkor jött be a fiú egy levélkével.

- Berkiné nagyságának a cselédje hozta, - szólt néminemü bizalmaskodással, a mit a szelid vérmérsékletü agglegények cselédsége idővel rendszerint megenged magának.

A doktor érdeklődéssel nyúlt a levél után. "Kedves barátom, - irta Berkiné, - szükségem van önre, kérem, látogasson meg minél előbb. Sürgős!"

- Mondd a cselédnek, hogy megyek, rögtön megyek. Siess, hozz egy kocsit.

Az inas kiment, a gazdája pedig ujra, meg ujra átfutotta azt a néhány szót: "Sürgős!" - Vajon kinek lehet baja?

Szórakozottan nézett körül, valami hiányzott még. Végre kitalálta. A tükör elé ment, fehér nyakkendőt kötött fel s a bajuszát beillatozta. Aztán felhuzta a keztyüjét, meg újra lehuzta. Nem volt itt az esze. Vajon mi baj lehet Berkiéknél? Mialatt a kocsi a Virág utcába robogott, maga elé képzelte a levélke iróját, egy még fiatal, de már hervadó asszonyt, akit kis gyermekkora óta ösmert, akit látott bimbajában, virágában, s gyakran lát most is, elvirágzása kezdetén. A bimbóval még sokat játszott, sokat enyelgett, de a virágot elvették tőle. Most lesheti a hulló szirmokat; hátha összelopkodhatná valamennyit. Zavartan köhintett. Mintha ezzel a közbeszólással akarta volna elterelni figyelmét saját gondolataitól.

A lépcsőn ugy futott fel, mint valaha, orvosnövendék korában. Izgatottan kérdezte a cselédet: - ki beteg?

A leány nagy szemet meresztett. - Senki, instálom.

- Senki! - visszhangozta a doktor csodálkozva. - S a nagysága?...

- Bent van. A gyermekek sétálni mentek.

Berkiné egyedül volt. Intett a doktornak, hogy üljön a szomszédságába, az ablak elibe. Onnan jól lehetett látni, hogyan söpri a szél az akácok sárga leveleit, meg-megforgatja, felkapja, elejti; a levélke azután himbálódzva, libegve, remegve ereszkedik lejebb, folyvást lejebb, amig egy másik szél-kölyök el nem kezd vele lapdázni ujra. Az őszi kép erősen alkonyodott, az utcát nem érte már egy parányi nap sem; hanem fent-fent, nagyon magasan, olyan gyönyörü fényeskék volt az Úristen birodalma, mint az oltárok szüz Máriáinak a palástja.

- Nagyon vártam!...

Amint Berkiné lélegzetet vett, a doktor fülét szepegés nesze csapta meg. Ez az asszony sirt, konstatálta a tudomány férfia. Kezet fogtak. A nő ezzel a mozdulattal egy összegyürt papiroslapot adott a vendégének.

- Ezért kérettem. Olvassa csak.

Női írás volt. Az ösmeretes hibás ortografia, de annál lángolóbb szavak. Szerelmi vallomás egy férfihoz.

- Ki irta ezt? kérdezte a doktor elég közönyösen s megforditotta a papirlapot. Ráesett a szeme a cimre s felkiáltott:

- Ugy-e meglepi? - szólott Berkiné, anélkül, hogy az iménti kérdésre válaszolna.

A doktor hebegett. Géza!... Géza!... sohase hittem volna.

Az asszony felállt s mint lengő árnyék járt-kelt a szobában.

- S ennek az embernek adtam én el a fiatalságomat, a hüségemet, a boldogságomat! S ennek sikerült engem megvásárolnia!

- Irmus, hova beszél?!

- Ne mentegessen; jól tudom én, hogy mit beszélek; persze, csak én tudom, senki más, még ön sem. De azért hivattam, hogy mindent elmondjak; hogy akármi történik, legyen valaki, aki tisztán lát, aki nem itél el, hanem felém fordul részvétével. Ki lenne más ezen a világon? csak ön, egyedül ön!

Nagyon izgatott volt s az érzékeny nők fékezhetetlen indulatával adta át egész lelkét a belső gyötrődésnek. Nem birta ki soká, belehullott egy karosszékbe, ott csuklott, zokogott.

A doktor megvárta, amig a vihar első kitörése elzugott a szegény nő szivében. Jól tudta, hogy egy kis igazi sirás többet enyhit minden fájdalmon, mint a nehézkes vigasztalások egész áradata. De amint igy kétségbeesve, szinte nyomorultul szerencsétlennek látta gyermekkori barátnőjét: néma düh fogta el. Kezét ökölbe szoritotta, sápadt ajka remegett. Ha e pillanatban itt lett volna Berki, talán rárohant volna, hogy arcul verje. Úgyis ösztönszerü hidegséggel, majdnem gyülölettel volt mindig ez iránt az ember iránt, akit soha egy percig se számitott a barátjai közé. Hányszor fojtott el csupán az asszony kedvéért valami erősebb fajtájú gorombaságot, mikor ez a könnyelmű életű, felületes ember léha tréfákkal szellemeskedett az ő rovására. Mikor a jámbor filisztert gunyolta benne, éppen a neje előtt. Mikor a "Berki-féle" izmokat, bicepszeket mutogatta s kidagadó békákat ütött rajtok a tenyere élével. Most is fülébe cseng, amint asztalokat emelgetve, durva hangon rivallt rá: ide nézz doktor; ezt csináld utánam, te borbélyinas!

De mindez semmisem volt ahhoz képest, amikor a "házi bútor" előtt (ez ő volt, a doktor) nekiesett a feleségének s brutális szeretkezéssel nyalta-falta, szorongatta, hogy az asszony végre sikoltozott a fizikai fájdalom miatt. Ilyenkor a doktor csak behunyta a szemét, hogy semmit se lásson s véresre harapta a száját. Ezek a pillanatok a pokollal vetekedtek. Berkiné csendesedett. Zugó agyát a szék támlájára szoritotta s ekkor ugy rémlett neki, mintha nevén szólitanák. Fátyolozottan hallotta a kérdést: "hát annyira szereti?"

Büszkén, haraggal pattant föl.

- Én?!

Annyi csodálkozás, annyi megvetés, oly valami hihetetlennek tetsző volt ebben az egyetlen szóban, hogy a doktor megrendült tőle. Nem merte a kérdést ismételni.

- Nem, édes barátom, nem szeretem. Sohasem szerettem, - felelt Berkiné, tartózkodás nélkül. - Csak férjhez mentem hozzá, mert haldokló anyám ugy kivánta. Szegény leány voltam s ő gondtalan jövőt kinált. Az édes mamám sirva esküdött, hogy még a sirjában se lesz csöndes nyugodalma, ha eldobom magamtól ezt a nagy szerencsét. Hát mit tehettem volna? Én, a magára hagyott, tanácstalan leány, akit senki se biztatott más sorssal, más jövővel?!... Aki hiába vártam, hogy jöjjön egyetlen szó az égből, amely várásra, kitartásra, reménységre buzdit!...

A doktor agyában egy méhraj kezdett zugni, zsibongani. Azt hitte, megfullad. Egy pillanat alatt átélte a multat, attól kezdve, hogy a piros bimbóval játszadozott, addig, amikor tanulmányai közben, gyáva vergődéssel, egy hang nélkül türte, hogy más tépje le a gyönyörü bimbót. És nem volt ereje, bátorsága, hogy igy szólott volna: "várj kis virágom, várj egy kicsit; lásd, a tenyeremben kell összehordanom apránkint azt a földet, amibe aztán elültethetlek; lásd, ajkamból kell, hogy itassam a szomjuhozó port, amely nedvesség nélkül nem adhat életet teneked!..."

Berkiné odaállt mellé s a vállára tette a kezét.

- Ön nem értheti fiam, mit szenvedtem, amikor azon a napon, melyen az anyám neki igért, vadul kapott a karja közé s jogát hangoztatva, összecsókolt. Megrendülésem, zavarom, ijedtségem mellett is türnöm kellett, mint simogatja buja kézzel a karomat, a vállamat. Lángoló szemétől féltem, iszonyodtam, pedig megtudhattam később, hogy nem a harag indulatától szikrázott úgy a tekintete...

- Ne mondd tovább, ne! - vágott közbe a doktor, esengve.

Az imént a régi-régi hangon szólt hozzá az asszony. Azt mondta neki: fiam! Arra azon a hangon kellett most felelni. Valamikor tegezték egymást. Ez a te hegyeket dönt le és tengereket szárit ki két találkozni vágyó lélek útjában. Ettől a bűvös szótól egyszerre szárnyok nő a szabadságoknak, a kiváltságoknak. Amit másfél évtized óta soha még meg se mertek volna kisérleni: most egy szempillantás alatt visszavivták egymás iránt régi jogaikat. A doktor megragadta az asszony kezét s hevesen, vakmerően kérdezte: "hát csakugyan megvártál volna? hozzám jöttél volna?" Berkiné bátran nézett a szemébe s könyein át kicsinylően mosolyogva felelt: "hogy is kérdezhetsz ilyet, te ostoba!"

A szél elállott odakint; félig-meddig besötétedett s az ég már nem volt kék, hanem szürke. Nem lehetett látni a hulló sárga akácleveleket. Talán nem is hullottak már; talán azóta megint kitavaszodott s újra fehér virágot himbált az akác.

- Hát akkor mért bánt annyira az ő hűtlensége? - firtatta a doktor nyugtalanul.

Berkiné megsimogatta a tudós fejét.

- Már nem bánt, látod. De az imént, még mielőtt jöttél, borzasztóan kinzott a gondolat, hogy ime, megvénültem. Íme, az, aki mindent elvett tőlem, most ráadásul meg is aláz, elhagy. Öngyilkos akartam lenni; mérget akartam kérni tőled. Meg akartam vallani kinomat s aztán elpusztulni.

- Te!... te!... - Én megfojtom azt az embert.

- Bolond. Hisz egy ujjával leütne mindkettőnket. Ki ne kezdj vele, nem akarom. Féltelek, te ember!

A doktor elpirult. Fellobbant benne a férfi szégyene, akit egy másik férfitól félt az asszony.

- De hát igy nem maradhat; el fogsz válni tőle.

Az immár hervadni kezdő, fiatalsága határán levő asszony csak tovább simogatta a doktor fejét.

- Nem édes, nem. Őt te nem ösmered. Az is éppúgy halálunk lenne. Határtalan gőgje nem bírna el ily sértést; nem törődne akkor a fegyházzal s mi lenne kicsiny babáimból?

- De hát mi lesz? mi lesz hát mivelünk? - kiáltotta a doktor a kezét tördelve.

Kivülről hallatszott, hogy jön valaki. A sarokba dobta a botját s lármázva mondta a szobaleánynak:

- Meg kell mondani a szakácsnénak, hogy itt van a borbélyinas, eggyel többen leszünk vacsorára.

Berkiné hirtelen átkapta a doktor nyakát s forró ajakkal sugta a fülébe: - "Uralkodjál magadon, édes!"

Mire Berki bejött, két lépésnyire ültek egymástól a két nagy karosszékben.