Azt mondják, hogy Boccaccio Párizsban született; mindenesetre párizsi nő volt az anyja. Toscana és Párizs ölelkezett, hogy létrehozzák ezt a szellemet, és De Sanctis a XIV. század Voltaire-jának nevezi őt. De Voltaire sovány volt és szarkasztikus, Boccaccio kövér és kedélyes. Tetszett neki az a szép, tarka élet, amit maga körül látott, pompásan tudott mulatni mindenen. Minden rosszakarat nélkül nevetett az úgynevezett tiszteletre méltó dolgokon: egyszerűen mulatott rajta, hogy azok mennyire nem tiszteletre méltók. Mindenki tudta ezt már, és mindenki örült, hogy valaki végre kimondotta: akkor is megismétlődött az Andersen meztelen királyának története.
Boccaccio egyszerűen és őszintén kacagott és csevegett, mint egy kedves anekdotázó; távol volt tőle minden póz és keresettség. Nagyon élvezte az élet kincseit: szép ember volt és rokonszenves, és úgy látszik, elég pénze is volt az apjától, aki kereskedő volt, és Franciaországban utazott, mint Szent Ferenc apja. Kitűnő társalgó is lehetett, a hölgyek rajongtak érte, boldog és szenvedélyes viszonya volt egy gyönyörű asszonnyal, aki egy grófnak volt a lánya a törvény előtt, és egy királyé az Isten előtt. Őszintén és bátran szerette az életet, és egy kicsit megvetette és kinevette azokat, akik ugyanezt csak bújva és tolvajok módjára merik szeretni. Nagy mulatsága telt abban, ha felfedezhette, hogy azok, kik folyton a túlvilág felé forgatják szemeiket, titkon szintén ennek a siralomvölgynek a rétjeire lopakodnak mézért.
Szerette és gyűjtötte a szép, romantikus szerelmi történeteket, a vidám, sikamlós, csúfolódó anekdotákat: nagyszerűen tudta őket újra elmesélni. Minden históriát meg tudott toldani és fűszerezni valamely új, mulatságos ötlettel. Naiv hódolattal figyelte a klasszikus kor íróit, akiknek világa egy szebb, képmutatás nélküli, az élet szeretetével teli világ volt. Görögül is próbált tanulni, és bár valami sokra nem vihette, gyermekesen hiú volt erre a tudására. Egyébként semmi sem volt benne az intellektuális gőgből, a művészirigységből és féltékenységből, az örökös pózból, ami például Petrarcát jellemezte; jó szíve és fogékony esze volt, és semmit sem gyűlölt a képmutatáson kívül. Mélyen tudott szeretni és bámulni: Dantét, a túlvilág énekesét, aki annyira különbözött tőle, felolvasta, kommentálta, gyönyörű cicerói körmondatokban írta meg életrajzát. A könyvek szeretete, klasszikusok tisztelete hozta össze Petrarcával, akire ő az ifjabb kortárs bámulatával tekinthetett: a tudós barátság, humanisták szabadkőművesi testvérisége és Boccaccio természetes tisztelni tudása szilárddá tette viszonyát ezzel a hiú és elkényeztetett hírességgel. Valóságos apostola volt annak, amit bámult, kedves könyveit, a mesélő agg Homéroszt, a derék, bőbeszédű Cicerót maga írta le és küldte el Petrarcának, hogy bámulja ő is. De Petrarca nehezen tudott mást bámulni, mint önmagát, és Boccaccio bizonyára észrevette, hogy illusztris barátja még Danténak, a nagy halottnak egyedülálló dicsőségét is idegesen nézi; talán észrevette, hogy Petrarca nem is olvasta el Dantét. Ártatlan és nemes kötődés volt, mikor Boccaccio Dante művét is leírta, és elküldte Petrarca számára.
Ennek a jó, őszinte és nemes embernek még életében erkölcstelen híre kerekedett. Ezt ő maga is tudta. Mikor egyszer abba a városba érkezett, ahol Petrarca leánya volt férjnél, az asszony, bár férje éppen nem volt otthon, meghítta Boccacciót, hogy szálljon az ő házukba. A kedves öreg kimentette magát: egy ilyen rossz hírű ember nem szállhat meg egy magános nőnél, akit tisztel. Még hírbe hozhatná!
A derék, naiv emberre nyomasztólag hatott erkölcstelen híre. Úgy látszik, lelkiismeretét is nyugtalanította. Később már nem akarta úrinőknek odaadni olvasni a Dekameron-t. Egy barátját óva intette attól, hogy a feleségének adja. Petrarcának is panaszkodott, aki levélben próbálta megnyugtatni lelkiismeretét.
Mikor Petrarca meghalt, végrendeletében egy bundát hagyott Boccacciónak, hogy a hosszú téli estéken meg ne fázzon. Az öreg erkölcstelen, atyai fészkében, Certaldában töltötte utolsó napjait, és hosszú magányos sétákat tett a meredek dombok közt, a Petrarca bundájában. A halálra gondolt és a bűnbánatra, megbékült a papokkal, és elfelejtette a szép Máriát az égi Máriáért.
Könyvét sokáig üldözték a papok, de nem a sikamlósságai miatt: hisz csináltak egy olyan kiadást, amiben minden sikamlósság megvolt, de papok helyett polgárok szerepeltek benne, és ezt szabad volt olvasni. Később azonban a sikamlósságaira is rájárt a rúd. Egész komolyan vádolták Itália erkölcseinek megrontásával, és még én is úgy tanultam róla a történelemben, mint léha és erkölcstelen íróról. De az olvasók kézről kézre adták, és az öreg újra mosolygott, tovább mosolygott a századokon át. A nagy gyerekek mulattak meséin, és továbbmesélték egymásnak mindenféle nyelveken, versben és prózában, százszor és ezerszer. Mennyi viszontagságot állt ki Grizeldisz az irodalomban is! De Grizeldisz jó volt és türelmes, és az öreg Boccaccio nem volt féltékeny a babéraira.
És ma hálás neki az egész világ.