Viharszekéren száll lelkem tehozzád,

és elfog a fölséges borzalom.

Látom sötétbe torzult gyermekorcád,

s elcsügged erre vakmerész dalom!

Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán,

vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad.

S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván,

feltör viharzó, mennydörgő szavad.

 

Te vagy a mélység, a halál, az éjjel,

az önmagába roskadt szenvedés,

mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel

kidörgi azt, amelyre szónk kevés.

Az, akit az élet haragba elvet,

téged keres fel, s együtt sír veled,

te adsz bújának ékes, fönti nyelvet,

az éjszakába te vezéreled.

 

Nincsen vigasztalás a te honodban.

A nap kihűlt, az égbolt is sötét.

Egy zord ítéletnap kénlángja lobban

fejedre, s misztikus kört von köréd,

és a sötétbe tétovázva kelnek

rablók, királyok, síró gyenge nők,

zokognak a megkorbácsolt szerelmek,

fetreng a jó a bosszugőg előtt.

 

Kopár, kiábrándult szivedre szépen

ragyog sziporkázó fantáziád.

A földdel összedől a tenger éppen,

az égen elhal a pár mécsvilág.

Mily végtelen és forró minden itten,

milyen viharzó és mily szertelen,

miként a bú az óriási szívben,

miként a tenger, mint a szerelem.

 

Zúgd hát szavad, nem kell vigasztalás ma,

tárt mellel állom a csapó vihart.

Múltam leroskadt, sírom meg van ásva,

az én kedélyem is alvó, kihalt.

Harsogj cikázó kékes mennyköveddel,

s zengd húrodon bősz szenvedésem el.

Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember,

de bánatom, átkom hozzád emel.

 

Ha tűnt a naptányér pirosra festve,

szód hallgatám már mint kicsiny gyerek.

Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve

halljuk, hogy a tenger künn hempereg.

S vonzott a bánatod, a vészes örvény,

érzém, a lantod hangja tiszta, mély,

s mentem nyomába csak előre törvén,

s gyerekkedélyem elfödé az éj...