Mikor szeme lassankint megszokta a félhomályt, látta, hogy egy hatalmas bagoly gunnyaszt az egyik mohos sziklán, tollászkodik s csillogó szemeket vet reá. A szikla kiálló kövein meg egy karvastagságú kígyó függött, csavargós pihegő testével a szikla repedéseibe kapaszkodva; fejét mereven feltartotta s száját szélesre feszítve, hangtalanul tátotta felé. Kerülj beljebb fiam, gyere közelebb!  - szólalt meg egy tompa hang a mélyből.

Gyorsan arra fordította fejét s egy összeaszott, csontos öregembert látott, aki hosszúszál testével elnyúlva feküdt egy száraz levelekből összekapart halmon. Koponyáját fényesre koptatta a vénség, torzonborz, kifakult szakáll borult horpadt mellére, vékony lábszárai messzire elnyúltak.

Mezítelen feküdt, csak ágyékára volt egy darab kopasz állatbőr csavarva.

— Tiréziász! — kiáltott föl halkan Narkisszosz.

— Az. Tiréziász. A vak Tiréziász, a látó Tiréziász. Az vagyok fiam. És te Narkisszosz vagy ugye, a Liriópe fia. Gyere közelebb, hadd tapogassalak meg, csakugyan olyan szép vagy-e?

Felkönyökölt levélágyán s csontos karját Narkisszosz felé nyújtotta. Kialudt fényű szemei is keresni látszottak az ifjút. Az odalépett az aggastyán mellé s elfogódva tűrte, amint a vén ember száraz ujjai tetőtől-talpig végignézték.

— Fiatal vagy és szép. Látom. Karcsú lábaidat, domború melledet akármelyik félisten is megirigyelhetné. Hullámos hajad olyan, mint a selyem: puha és sima tapintású. Szép vagy. És bizonyosan szebb vagy, sokkal szebb vagy annál is, ahogy én láthatlak.

Karját leeresztette, szakállas feje mellére hanyatlott.

— Mit kívánsz tőlem? — kérdezte és szava kongó volt a titkolt fájdalmak mélységeitől.

— Óh atyám — szólt Narkisszosz —, azt mondják, te tudod a sors végzéseit, világtalan szemeid áthatnak a jövendő fátylán, mondd meg hát. minő sorsot szántak nekem a halhatatlan istenek?

A vén ember visszahanyatlott száraz levelekből vetett nyoszolyáján s fogatlan szája érthetetlen szavakat mormolt. Majd erős szorítással megragadta az ifjú kezét. 

— Tied a napfény és csillogás, a harmatos rétek s a lombos erdő pompás sátora, neked hízeleg, hozzád simul minden ami szépség, kellem és varázs van a föld színén, mert fiatal tested üdeségében, arcod ragyogásában önmagukra ismernek, hiszen szép vagy, gyönyörű vagy, fiatal vagy mit akarsz még? Kell-e még egyéb?

— A jövőt akarom tudni atyám, az igazságot, mit határoztak rólam az istenek? — türelmetlenkedett Narkisszosz s kérlelő szavakat keresgélt elméjében, hogy beszédre bírja az aggastyánt. Az mereven bámult horpadt szemeivel a homályba, sokáig hallgatott, míg végre megszólalt.

- folytatjuk -