Az udvar felébredt. A kapukat kinyitották. A harangok zúgtak. Lovak toporzékoltak a királyi palota előtt, a márványkockás téren. Az őrváltás parádéja alatt harsonák zengtek és dobok peregtek. A nap végigöntötte sugarait a boldog Barcelona felett.

Ambrosia aranycirádás, elefántcsonttal kirakott mennyezetű, arab szőnyegekkel kibélelt szobájában várta Alfonso di Millorcát, a király legszebb nemesi fegyvernökét. Türelmetlen volt, és lihegett a vágytól.

- Most megy a király misére... most pereg a dob, ahogy az őrség tiszteleg a felséges pár előtt... - gondolta magában reménykedve. - Most tele van az udvar, a kápolna; mindenki férjem győzelme fölött hálálkodik a Mindenható előtt... Most óvatosan kisurran a templomból Alfonso, senki sem veszi észre szökését... most ér a kapuhoz... az öreg kulcsár beengedi... most szalad föl a lépcsőn, duenám megfogja a kezét... ó, miért késik? holnap, holnapután már itt lehet a férjem... minden perc drága. Ó, édes, gyönyörű, egyetlen, szerelmes kis Alfonsóm!

E pillanatban kinyílt az ajtó, és a nehéz kisázsiai függöny szétbontott szárnyai között megjelent a király.

Ambrosia szerelmesen mosolygott.

- Ó, milyen boldog vagyok... hogy visszatértél... úgy vártalak.

A király dühöngött:

- Te Alfonsót vártad, az apródomat.

A hölgy gúnyosan nevetett:

- A cselédség előtt felségednek Alfonso di Millorca a neve. Csak nem árulom el az én szentség hírében álló királyomat...

Ferdinánd megrendült:

- Ambrosia!

- Jöjj, csókolj meg, uram!

A király keserűen védekezett:

- Menekülnöm kell, a kulcs nem nyitja a zárat.

Ambrosia hitetlenül rázta a fejét:

- Nem, te kémkedni jöttél vissza... te kételkedel bennem... Te megsértettél engem...

- Ambrosia, segíts, az udvar már a templomban várakozik.

- Te cselédekkel esküdtél össze ellenem.

- Nem, nem, az Istenért, segíts!

- Eredj!

- De a zár.

- A portásnál a kulcs.

- Ambrosia, segíts!

- Egy feltétel alatt!

- Mindent megkapsz tőlem.

- Nos, a férjemet nem engeded haza.

- Nem, nem, ha úgy parancsolod.

- Nápoly alá küldöd.

- A pokolba is, csak siess...

- Esküszöl?

- Esküszöm.

Ambrosia kötélhágcsót vett ki a szekrényéből. A király szeme kerekre nyílt meglepetésében. A szíve megdobbant, a féltékenység éles bárddal hasított bele a lelke közepébe.

- Hazudtál, Ambrosia. Te csakugyan Alfonsót várod...

- Uram!

- Te Alfonsót szereted... te megcsalsz engem, Ambrosia!

E pillanatban halkan megnyílt az ajtó, és beosont a szobába Alfonso lovag, a király apródja, az udvar bálványa, a lantos, a vitéz, a szerafikus szépségű lovag, húszéves mindössze, de máris számtalan szerelmi kaland legendás és megirigyelt hőse. Homály borult a szobára, s a szerelmes ifjú nem látott mást, csak egy idegen kerubot az ő paradicsomkertje kapujában. Felszisszent, és kirántotta tőrét.

Ambrosia felsikoltott, és a két férfi közé rohant.

- Gyermek, az Istenért!...

- Megöllek!...

- Alfonso!

- Bestia!

- Hallgass!...

A király is kirántotta kardját. Az ablak függönye meglebbent. A fölkelő nap sugara rávilágított. Az apród megismerte az urát. Felordított, az ablakhoz ugrott, és kivetette magát rajta. Halálos nyögése felhallatszott Ambrosia szobájába...

 

- folytatjuk -