Amit itt a szimbolizmusról elmondottunk, az nem vonatkozik sem a természetet nem utánzó művészetekre, sem az irodalomra. A zenénél, táncnál és építészetnél éppen a természetet nem utánzó voltuknál fogva egyáltalán nincs szimbolizmus, az irodalmi szimbolizmus pedig más természetű, nem okvetlenül transzcendens, de ha ilyen, úgy az irodalom művészivé válik, vagyis nem a mi, hanem a milyen lesz benne a fontos, mert a transzcendens csakis művészetben revelálódhatik.

A művészetnél a transzcendens különleges jelenség, de nem észlelhetünk oly állandó sajátságokat, melyek a művészet e kategóriáját körülhatárolnák. Egyedül a képzőművészeteknél tűnik fel a szimbolizmus mint a transzcendens kifejeződésének állandó lehetősége. Hangsúlyoznunk kell, hogy a szimbolikus művészet természetszerűleg a transzcendensnek csak hangulatát adhatja és maga a hangulatban megnyilvánuló transzcendencia, miután megnyilatkozhatása csakis differenciálódott szubjektivitásban, a műalkotás esetleges milyenségében fekszik, teljesen kisiklik az objektív tárgyalás keretéből. A zenénél és táncnál pedig, szintúgy az architektúrában, miután ezek nem utánzó művészetek, a transzcendenst semmiféle állandó jelenség nem határolhatja el, itt a hangulat közvetlenül, a maga tárgyaktóli elvonatkozásában jelenik meg ; a tartalom egyszerűen csak transzcendencia és nem egyszersmind szimbolizmus.

A zenénél legfölebb csak egyes alkotásokban jellemezhetjük, a transzcendenciát, szabályok, sőt állandó alakzatokról sem lehet egyáltalán szó, hiszen midőn a transzcendens hangulatot, vagyis tartalmat keressük, minden egyes zeneműnél csak különleges, szubjektív sajátságokra támaszkodhatunk. Nincsen itt szimbolitás sem, melyről mint a transzcendens idea keretéről szólhatnánk és szavaink csak körülírok, érintők lehetnek, de nem meghatározók ; a zenének pedig technikai, összhangzási képletei szintúgy nem adhatnak alapot bizonyos szabályoknak legtágabb körvonalazására sem. A beethoveni akarások, melyek döngetik, ostromolják az örök némaság kapuit, hogy feleletre, a zsenié előtti meghódolásra kényszerítsék, nem alapulnak transzcendensre vonatkozó muzikális téziseken és a jövőre sem állapíthatnak meg szabályokat. Ezek egy művésznek szubjektív revelációi, csak az ő lelkének tűzében villanhattak meg. Ahány őszinte művész, ahány érző genius, annyiképpen közelednek a transzcendens felé és tényleg a zene mutat legtovább ösvényt a felfelé néző tekintetnek, mintha egy meghatározhatatlan fokon fölül a színek és formák is hangokká válnának, hogy még tovább haladhassanak a nékik már elzárt ösvényen, ahol a szobrászat és festészet már elhangzik, tovább szól még a zene.

A képzőművészetek nélkülözik a zene közvetlenségét, személyek és tárgyak állanak előtérben, nem pedig maga a hangulat. Személyesség és tárgyhozkötöttség nagy akadály a transzcendens világának kapuja előtt, de a szimbolizmus ez akadályt elhárítja. A képzőművészetek transzcendenciája azonban még sem éri el a zenéét. Nem lehet oly kifejező,-nem lehet oly messzehaladó, midőn csak szimbolikusan tudnak megnyilatkozni. Megállónak a végtelenség előtt, felnyitják kapuját, de csak kívülről, csak a küszöbről szabad benézniök. ők nem kérdeznek és nem felelnek, némák és önmagukban mozdulatlanok, övéké a tiszta szemlélet.

A képzőművészetek közül a szobrászat tudott legtöbb eredményt felmutatni, a festészet és a rajz, melyek csak most emancipálták magukat egymástól, sokkal lanyhábbak voltak. Pedig a rajz a legfrissebb, a legkészségesebb képzőművészet, leginkább hajlandó rövid tartamú és szubtilis hangulatokat meg-érzékíteni, de sokkal inkább szeret az eszével beszélni, sokszor túlságosan igénybe veszi az értelmet, rnost pedig belemerülve a transzcendensbe, utánzó voltát akarja sokszor megtagadni, nem akar megelégedni a szimbolizmussal.

A festészet most dúskált legerősebben a természetben, különben is a legritkább jövevény e körben, hol a világosság összeesik a sötétséggel.

Hogy a képzőművészetek közül a szobrászatban nyilatkozott meg legtöbbször és legtökéletesebben a transzcendencia, egy külső körülménynek is köszönhető. A síremlékek szobrászi alkotások és ezek gyakran szolgáltatnak alkalmat a transzcendens kifejezésére. De itt még egy pár mondatot kell szentelnünk az építészetnek is, melyet éppenséggel nem szabad e körből kitagadnunk.

Mondottuk már az építészetről is, hogy nem utánzó művészet és hogy kifejező ereje külső célzatokkal van lefokozva. A síremlékeknél azonban feloldódnak bilincsei, kiűzi művészetének templomából a kufárokat, de csak akkor, ha magára van hagyatva. Ha a szobrászat is jelen van, majdnem mindig a háttérbe vonul és keretként szerepel, csak újabban akar itt is érdeme szerint érvényesülni. Igazi síremlék csak abszolút műalkotás lehet, nélkülöznie kell mindenféle külső célzatot s csak a kifejeződésben találhatja lényegét. Vannak minden szobrászati dísz nélküli, szinte meztelen síremlékek, melyek megdöbbentően kifejezők. Mi már megszoktuk a sivár obeliszkeket, pedig rnagasabbrendűek, mint a francia sírkápolnák. Egyiptom halotti kultusza sokkal mélyebb volt, mint a miénk ők már megtalálták azt, mit a nagy művészek keresnek, pedig náluk az obeliszk nem a sírokat jelölte. Nagy lépést haladt most az architektúra a síremlékek szempontjából, hogy visszatekintett a Krisztus előtti időkre. Helyes, hogy szakítani akar mindazonáltal az obeliszkkel, mert a művészet nem ismerhet sémát, pedig ezek között is vannak egyének. Ibsen síremléke egy nagy fekete obeliszk, meztelen simasága végtelenül határozott, benne van a befejezés, de egy felsőbbrendű kezdet hiányzik, szinte materialista és ez minden obeliszknek a hibája, mintha csak a véget akarná megjelölni, mintha csak a megjelölésben lenne a lényege. Ettől a benyomástól kell a modern síremlékeknek szabadulniuk, sőt inkább a kezdetet kell hangsúlyozni, ez legyen a küszöb, melyen át kell odalépnünk. Legyen bennök melankólia, mert ez mindig kontemplativ és van benne mélység, de ne legyen fájdalmas, mert nem a gyászolóknak állítunk síremléket. Ne legyen semmit sem részletező a vonalak és síkok egymásból folyjanak, inkább legyen bizonytalan és kérdő kifejezesd, mert a túlsóra nem vonatkozhatik semmi határozottság.

És a szobrászat! Szinte nincsenek más szobrászati alkotások, melyekben a transzcendenciának jobban meg kellene nyilatkoznia, mint a sírszobrokban, ezekben kell a szobrászatnak elérnie a számára fenntartott legmagasabb régiókat. Idetartoznak azok a Krisztus-szobrok is, mik nem férnek el a vallás korlátai között, de itt egyedül akarnak megjelenni, -nem szentjeik társasagában. És ezek sem szerepelhetnek, mint szentek, mert már semmit sem fontos az ő szentségük, hivatásuk ; mi már nem értékelhetjük őket, már nem jók vagy gonoszak, már nem okosak, vagy esztelenek. Nem tűrhetnek meg e szoboralakok semmiféle külső ruházatot sem, talán csak egy leplet, egy köntöst, mely teljesen határozatlan, csak a test képes e kifejeződésre, csak a testnek lehet köze a túlvilághoz. Ne legyen itt gyász vagy fájdalom, ismét csak melankólia ; ezek nem azért takarják el szemüket, mert sírnak, de hogy jobban lássanak. És hogyan lát bezárt szemekkel Michelangelo Nottéja, legyünk csendesek mellette, nehogy felébresszük álmából, most a végtelenségben vándorol. Mindentudó pantheista álom, benned nincsen öröm, nincsen fájdalom, mert nincs benned külön az én, meg a te! Ezt az álmot alusszák nyitott szemmel a többi sírszobrok is, ezért vonulnak átható nyugalommal meztelen boltjukba Canova alakjai. A legmélyebb szimbolitás, mint legtisztább hangulat, ez Goethe Faustjának befejező korusz misztikusa, a Nirvánának előszele. Ez alakok már elhagyták a mi körünket, mintha már itt nem is léteznének, szinte féljük őket megérinteni, mert ennek bűnnek kell lennie.

Csak aludjatok nyugodtan ti örökké álmodozók, ti templomai vagytok az összes hívőknek, bennetek kifejeződött a nagy titok.