Ébredések

A honatyaság

Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesiteni.

Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egypár évvel Erdélybe, igen hosszu utra.

Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez épen öt darab választó és még két forint plus!

Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon irva, nem fizet a vasuton. Hát ha még ez az okos ember országgyülési képviselő is! Pedig igy is összeesik az néha ritkán.

No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyen-jegyet, tehát hajtassunk el a vasutigazgatósághoz.

Belevetettem magam a legelső fiákkerbe s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.

- Szervusz! Hol veszed itt magadat? mondá az igazgató nyájasan.

- Egy jegyet akarok Brassóig.

- Miféle czimen?

- Hát a képviselői voltom okáért.

- Helyes. Van igazolványod?

- Miféle igazolvány?

- Kovách Laczitól.

- Mire nézve?

- Arra nézve, hogy téged mikép hivnak és hogy képviselő vagy.

Nagy szemeket meresztettem rá.

- Ugyan ne okoskodj, kérlek... nincs tréfálni való időm.

- Nagyon is komolyan beszélek.

- De hiszen csak ösmersz talán...

- Persze hogy ösmerlek, de a szabályok barátom, a szabályok.

- Hát nem adsz jegyet, mi?

- Nem én, igazolás nélkül.

- Hát hova szaladjak én most Kovács Laczi után?

- Hozhatsz tanukat, a kik beigazolják, hogy az vagy, a kinek magadat kiadod?

- Itt vagy te...

- Én nem hiszek magamnak.

Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót s ott lent elbocsátottam a kocsimat s adtam neki 2 forintot.

Utközben, a mint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, a ki most a két szárnyat hordja gallérán, de a ki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólitottam.

- Bütykös bácsi, ösmer kend engem?

- Hogyne ösmerném a nagyságos urat.

- No hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasuthoz bizonyitani, hogy én vagyok én.

- Nagyon szivesen.

Nos elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyiték lesz.

Az igazgató végig nézte s miután azonosságomat irásban elösmerte igy szólt:

- No most már rendben vagyunk.

Én egy forintot nyomtam az öreg markába s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:

- Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?

- Ki bizony, ha elhoztad a photografiádat.

- Miféle fotográfiát.

- Ejh, hát az arczképedet.

- Minek az?

- Hogy a konduktor megnézhesse: te használod-e a jegyet.

- De nekem nincs fotográfiám.

- Vétesd le magadat.

- Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.

Az igazgató vállat vont.

- Nagyon sajnálom, de a mi szabály, az szabály. Veled sirok, de jegyet nem adhatok.

- No már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, ugy rohantam le a lépcsőkön. Az utczán belevetettem magam egy fiakkerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: «Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon».

Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy mikép bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasut se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?

- De hát miért jösz hozzám? kérdi az államtitkár gunyosan.

- Miért? Hát hogy te segits rajtam.

Baross megdörzsölte a kezeit.

- Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografirozni. A camera obscurat különben is magával vitte Tisza Bécsbe.

- Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! kiáltám fenyegetőleg s el akartam rohanni.

Trencsér, nagy fia azonban utamat állta:

- Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.

- Valamikor régen volt elég, fiatalkoromban, de szétadtam.

- Hát a képviselőházi albumban?

- Az istenugyse...

- No látod.

Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kisérteties buffet-t. Az album ott áll a kis fekete asztalon - de az arczképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.

No már most mit csinálják? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiakkeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tünődve a váczi-utcza felé.

A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.

Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No épen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.

- Tudod mit, - szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember, - a városligetben van egy amerikai photograph, a ki öt percz alatt levesz. Eredj ahhoz.

- Igaz, hej, fiakker! Hamar egy fiakker.

Hajtattam a városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét. Sehogysem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.

- Itt sorrend van uram. Tartsa meg a sorrendet!

Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor el untam, kimentem egy nagyöklü hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografirozzon le izibe.

A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.

Erre aztán észhez jöttem s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszitotta a székről a peckesen ülő szakácsnét s mély bókolások közt jött ki értem.

Egy negyed óra kellett, mig a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.

- No - mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel - itt a kép!

Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.

- Ej, kópé, kópé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számitottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arczképe.

- Becsületemre mondom...

- Ne esküdözz, kérlek...

Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.

- Hja a szabály szabály!

- Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.

Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz s adtam neki 2 frtot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 frtban volt a jegy.

Quid nunc! Amint ezen tünődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az oktogon egyik házából.

- Nini a szép Mariska! Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arczképet is.

Utána, a mint csak birtam. Utól is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy ugy egyszerre elhagytam akkor réges régen.

- Pedig ha tudná, ...de a viszonyok...

- Igen a viszonyok. Persze, - szólt gunyosan.

- De azért higyje meg sokszor gondoltam kegyedre, ...arczképe megvan nálam... valahányszor e képet láttam... Oh Mariska! De kegyed tudom nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arczképem.

- Meg bizony.

- Ah! sóhajtottam még melegebb hangon. Tehát megvan?

- Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Kincsem az nekem.

- Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.

- Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.

Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jó szerível, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arczképnek.

- Hova megy lelkem, Mariska?

- Sétálok egy kicsit.

- Nem volna kedve velem vacsorázni ma?

Megfenyegetett szép fehér kezével.

- Rossz ember. Miket beszél.

S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok? De én komolyan beszéltem.

- Hát majd meglássuk - szólt aztán csengő játszi hangon.

- Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.

- Nem főzetek otthon.

- Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchaltól, igy aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.

Ugy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 krba került.

Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitünően izlett, de a Mariska... a Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.

Mindegy! a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.

Beletettem a tárczámba.

Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba s valamit sugott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárczámat s abból két tizest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észre veszi ott a képet; de nem vette észre s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.

- No de most már csak kikapom a jegyemet?

Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:

- Itt van ni! könnyü nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.

 

 

anapkelet@gmail.com

NetLand