Hajnalodott. Az Eufrátesz alsó folyása mentén, Mezopotámia véghetetlen rónaságában egy fáradt lovas poroszkált apró, kosorrú lován a város felé. Akkád harcos volt a szuméri törzsből, meg lehetett ismerni hegyes, gomba alakú kucsmájáról, szőrével kifelé fordított rövid bőrködmönéről s a szoknyabőségű, ezerráncos ruhadarabról, amely két szárban takarta a lábát. Rövid nyelű kelevézét maga mellett húzta a földön, s arról, hogy inogva, bókolva ült a lovon, látni lehetett, hogy alszik.
Amint lova odaért az Eufrátesz egyik nagy kanyarulatában lévő kaptatóhoz, amelyen keresztül el lehetett jutni a város száz érckapuinak egyikéhez, hirtelen megállt; az okos állat magában, vezető kéz nélkül nem mert nekivágni a víznek. A lovas erre felriadt, s kidörgölve szeméből az álmot, körültekintett, hogy hol van. Vagy két kőhajításnyira előtte feküdt a város, a szürkülő ég rideg, józan világosságában, lomhán, ragyogás nélkül. Kétszáz sing magas égetett téglafala, amely nemcsak magát a fővárost, hanem elővárosait is rabul őrizte, mint valami végeláthatatlan vörösszürke csík húzódott el a várost körösztülszelő folyam két partjától nyugatnak, keletnek. A harcos éppen a Su-ánna külváros kapujával volt szemben, megismerte a helyet az Eud-ulla templomáról, amelynek tornya, az Edádi-csegál, a Bőség Befogadója, most mintha behunyta volna a szemét: zománcos cserépteteje, amely a napfényben szivárványosan, gyöngyházszínekben ragyogott, most szürke volt, mint az ég, a föld és a levegő.
A templomtól lassú emelkedéssel húzódott fölfelé, végig az elővároson, be a fővárosba a Körmenetek útja, amely kanyarogva kerülte meg a Nimrud tornyát, s mindkét oldalán szárnyas oroszlánokkal szegélyezve, ott veszett el az akkád szeme elől, ahol elkezdődött a világ csodája, az Amrán, amely a szívét, a közepét jelentette ennek a néma, alvó városnak: Babilonnak.
Beid Alnisszor, aki Úr városából, a szumériek lakóhelyéről jött fáradságos úton idáig, rajongó lelkesedéssel, a régi hitét megtagadó s új istenhez esküvő renegátnak a fanatizmusával bámult rá a városra, amelyet csak egyszer látott eddig, gyermekkorában, de akkor örökre magába szívta a képét. Mert az ő népe, a szuméri akkádok, akiknek a törzséből való volt Tára is, Ábrahám apja, aki Úr városából vándorolt le Kánaánba, Szint imádta, a holdnak az istenét, ez a város pedig, az akkori világ közepe, a Napistené volt, akinek ifjúkorában Tammúz a neve, amikor pedig a szőkén ragyogó fürtjei aranyvörösre érlelődnek, akkor Márduk szóval szólítják imádságukban a káldeusok és a méd papok.
Alnisszor szeme mohón járt a szürkén szürke város kövein. Amott, túl az Amránon, a lépcsőzetes téglafalakra rakott csodálatos függőkerteken, amelyeket Nebukadnezár király emeltetett hitvesének, Amutisznak az elszórakozására, feltűntek a Kázernek, a király palotájának az ormai, felettük pedig magasra emelkedve, kiormólva a kőtengerből, ahogy a nevéhez illik, nyugodalmas erővel meredezett az Eszág-illa, a Fej Felemelésének Háza, ahogy a Tammúz istennek a legtitkosabb szent helyét nevezték. És körös-körül, a vége-nem-szakadó városnak minden pontján a tégla nyugalma uralkodott. Nem zavarta itt meg a levegő rétegének vízszintes egyensúlyát semmiféle oszlop, obeliszk vagy kőtű; az épületek mind egymásra rakott s felfelé folyton kisebbedő vízszintes síkokból álltak, mert nem a kő sudarat mímelő vagy kockás tömegben hatalmaskodó ereje volt itt az úr, hanem az égetett agyag, amelynek a kisebb teherbírása lépcsőzetes körvonalakra fosztotta szét az épületek arányait.
- folytatjuk -
/képforrás:picasaweb/