Hérondasz műfaja a mimus. Ez voltaképp nem egyéb, mint amit ma krokinak neveznénk. Egy-egy mulatságos jelenet a mindennapi életből: amit Hérondasz "sánta jambusokban" ad elő, néha durván, de mindig nagyon élethűen. Ez már a legteljesebb "modern naturálizmus". Alexandria nagy és romlott világváros volt. A sánta jambus mindenütt otthon van, a bordélyháztól a templomig s az iskolától a cipészműhelyig. Hérondasz igazi nagyvárosi költő s nem csoda, hogy 1891-ben, mikor hét mimusa a British Museum papyrusai között előkerült, a legnagyobb "alexandrinusok" egyikét üdvözölték benne. Amit csinált, mégsem "nagy költészet". Alexandria nem is volt a "nagy költészet" hazája: úgy tűnt föl, hogy annak a kora rég lejárt már. Egyetlen útja maradt még: tudatosan és tudósan rekonstruálni. A filológia most virult föl igazán. Virulását segítette a nagy könyvtár, melyet a Ptolemaioszok létesítettek, Nagy Sándor hadvezérének utódai, akik valódi keleti fejedelmek módjára nagyszerűsködtek ebben is. A könyvtárban négyszázezer kötet vagy tekercs volt. Itt állapították meg Homérosz végleges szövegét; egész rajnyi tudós kommentálta a régi auktorokat.

Kallimakhosz, Alexandria fő-fő költője, ennek a könyvtárnak igazgatója volt. Sőt ő csinálta a könyvtár híres katalógusát, amivel a bibliográfia és irodalomtörténet alapítója lett. Ő igazán jól ismerte a "magas költészetet", melyet e földre visszahozni akart. Tanulmányozta a költők célzásait, a pátosz eszközeit, főleg a mitológia ezer rejtelmét. Költeményei túlterheltek, tudósízűek, gyakran homályosak. Ő az első poeta doctus. Nem nagy és nagyvonalú alkotások lelkesítették. Inkább apró eposzokat írt, kisebb és ismeretlenebb tárgyakat keresve, a mítoszok titkos zugaiból. Ovidius sok mesét tanult tőle, s a Kallimakhosz-féle Okok bizonnyal egyik mintája az Átváltozások-nak (mitológiai okokról és átváltozásokról lévén szó). Ez a kiseposz vagy epüllion, kedvelt műfaja lett az alexandriai költészetnek. De modern költők is utánozták, például Vörösmarty. A Cserhalom szabályos "epüllion". Itt különös módon a "késő epigon" a spontánabb. Vörösmarty csupa spontán zsenialitás. Kallimakhosz csupa tudós modorosság. Még a friss, alexandriai reálizmus is kiszámítottan hat nála, amint a magas mitológiai tárgyakra alkalmazza. Másszor jelenkori tárgyat emel a mitológia magasába. Királynőjének fogadalomból lenyírott hajzatát csillagképpé avatja, s egekre szögezi. Catullus latinra fordította ezt a híres elégiát a Berenice hajáról. De eredetiben maradtak meg a Kallimakhosz tudós himnuszai, amik a homéroszi himnuszokat utánozzák (még több mitológiával). És sok csillogó-szép epigrammája: de milyen másfajta, mint a Szimónidészé! Mert más a szellemes csillogás, és más a monumentális egyszerűség.

A "tudós költőt" mégis az iskolákban olvasták, egész a késő római császárság idejéig. És iskola serdült körülötte. Aratosz például, akit maga Kallimakhosz nagyra tartott, Hésziodosz "tanköltészetét" próbálta föltámasztani, s az égi tüneményekről írt csillagászati eposzt. Ez aktuális volt: az Euklidészek és Arkhimédészek idejében járunk. A matematika is befolyásolta a költészetet. Aratoszt még Cicero is fordította, s Vergilius merített belőle. Még nagyobb hatása volt Apollóniosznak, aki Kallimakhosz közvetlen tanítványa és utóda a könyvtárosi székben. Ő nem Hésziodoszt, hanem magát Homéroszt akarta megismételni. S egy kicsit reakció is, a Kallimakhosz irányzata ellen. Az argonauták története nem epüllion, hanem valódi, nagy eposz. Nyelve nem oly tudós, művészkedő, hangja a naiv hőseposz mesehangja. De ami egyszer elmúlt, vissza nem hozza senki: legalább a lélekben és művészetben nem. A költészet vagy modern, vagy halott. Kallimakhoszé modern volt, a maga tudós mesterkéltségében, s Apollóniosz is kényszerült modernizálni homéri hőseit. Apollóniosz modernsége az erotika.

A levegőben volt ez az erotika. A fülledt, túlérett kor levegőjében, a dekadens alexandriai kultúrában. A nagyvárosi levegőben, Hérondasz reálizmusának levegőjében. De épp azért, Apollóniosz vállalkozása fölösleges volt és sikertelen. A homéroszi hősök csak zavarhattak itt. Ennek a reálizmusnak magából kellett megszülnie a költőt, aki az új erotika világattitűdjét kifejezze.

Ez a költő már meg is érkezett Alexandriába; Szicíliából jött és Theokritosznak hívták. "Szicília napsütött mezőinek illatát hozta ő" - így mondja az irodalmi frázis. Aki Theokritosz nevét hallja, annak a pásztoridill jut eszébe. Pásztorfurulyák, naiv, szerelmes Daphniszok, ugráló, bolondos kosok és bakkecskék... Pedig Theokritosz igazi dekadens városi szellem, lágy, kéjes, kulturált, s otthona is mindig valamely "modern" nagyváros volt: Szürakuszai, Kósz vagy Alexandria. Mondják, sokat tanult Aszklépiadésztől, akinek egy bűbájos versformát köszönhet az irodalom, s más tudós és mesterkélt költőktől. Idilljeit egészen új világításban látjuk, mióta megtaláltuk a Hérondasz mimusait. A két műfaj szoros kapcsolatban van. Theokritosz is írt városi tárgyú mimusokat, azaz tökéletes modern krokikat, utcai tolongásról, babonás és pletykás asszonyokról, féltékeny vagy pénzleső hetérákról (csak nem "sánta jambusokban", hanem szép, dallamos hexameterekben). Ezek az "idillek" igazán meglephetik azt, aki Theokritoszban a pásztorköltőt keresi. Objektív, párbeszédes költemények, a költő egyetlen szót sem tesz hozzá ahhoz, amit alakjai mondanak. Mégis valóságos líra szól itt: a művelt, városi költő lírája.

Ez a városi költő minden falusi költészet őse ma. A mezei idill a városi ember lírájából született meg. Nosztalgia szülte, s nem is születhetett máskor, mint az alexandriai korban. Utolérhetetlen frisseségét, elragadó szuggesztivitását éppen annak a lírai erőnek köszönheti, mely minden nosztalgiából árad. Ahogy Platón mondja: a szerelem mindig arra vágyik, ami hiányzik belőle. És a költészet is szerelem. Minden költészet erotika. A Theokritosz verseinek felejthetetlen erotikus zengésük és visszhangjuk van még akkor is, ha nem szerelmekről énekel, hanem füvekről és fákról, fonóasszonyokról és vén halászokról, aratóünnepekről és legfeljebb a kosok szerelméről.

De többnyire a pásztorok szerelméről zeng: vagyis a saját nosztalgiájáról a friss, szabad, naiv, ős erotika felé, melytől a városi ember olyan messze került. Ez örök-modern nosztalgia, s nem csoda, ha az irodalom későbbi korszakain át annyian találták a Theokritosz műformáját alkalmas kifejezésnek. De a Theokritosz nosztalgiája még friss érintkezésben volt az áhított valósággal. Itt nem a rokokó festett Árkádiájáról s vértelen Daphniszairól van szó. Még csak nem is a Vergilius szimbolikus, irodalmi pásztorvilágáról. Itt valóban és egész érzékien a "szicíliai mezők illata" csap felénk. Theokritosz pásztorainak minden szaván a népköltészet friss zamata érzik. S az idillek miliőrajza éppoly reálisztikus, mint a mimusoké. Nem kell hinni, hogy a vágy nem láthat tisztán, vagy hogy a falut csak falusi lélek érezheti. Theokritosz városi nosztalgiája oly élet- és földszagú plein air[20] képeket fest, hogy a modern parasztnovellák megirigyelhetnék. Emlékszem Jean Richepin egy tréfájára. A francia költő egyszer lefordított szóról szóra egy ilyen Theokritosz-idillt, hogy tökéletes naturálizmusával megbotránkoztassa a XIX. századvég kényes orrú publikumát. Ez az intim naturálizmus nagyon távol van a Kallimakhosz mitológiai pátoszától. Theokritosz még akkor is intim, ha mitologikus tárgyakhoz nyúl. Megírja például a bölcsőben kígyókat fojtogató gyermek Héraklész történetét. De mintha csak egy parasztcsecsemőről olvasnánk, akit munkába menő szülei egyedül hagytak...

És mégis nagy, magas költészet ez, egészen más valami, mint a mimusok és krokik. Ez a naturálizmus lírából hajtott ki. Zenéje van. Az erotikus nosztalgia muzsikál benne... Ismer-e mélyebb muzsikát az emberi lélek? Theokritosz könyve csodálatos zeneszekrény. Itt a reálisztikus képek is zenévé válnak. Zenévé a nyelvben, mely furfangos művészettel elegyít különböző népi és irodalmi dialektusokat, és a versben, mely dekadensen hajlékony, sokszor édesen prózai s mindig rafináltan egyszerű. Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik az a görög költő, akit olyan élvezettel olvashat, mint egy modern nagy lírikust, egyikét az emberi nyelv és lélek kéjes nagy muzsikusainak, amilyen például Baudelaire vagy Tennyson volt: habozás nélkül Theokritoszt ajánlanám.

- folytatjuk -