Világok virágok

Az európai irodalom története - 5. - AZ INDULAT HŐSE

Μήνιν άειδε, θeά - haragról dalolj, múzsa! - ezek az első szavak az Iliász-ban. A világirodalom az indulat énekével kezdődik. A patriarchális ősélet költője az emberi indulatban látta az örök veszélyt és átkot, amely ennek az életnek a harmóniáját megzavarja. Maga a trójai háború - a homéroszi költemények világháttere - az indulat hatalmának nagy példája. Emberek tömegeit veti ki vad tengerekre és messze harcokra, lelküket a kietlen alvilágnak dobva, testüket a "kutyáknak és madaraknak" - s mindezt egy asszonyért! Egy asszonyon való vitáért! Egy férj haragjáért!

A költő fölülről nézi a fölzaklatott indulatokat. Esze ágában sincs, hogy modern poéták módjára, a háborúban, mint nemzeti ügyben, teljes lélekkel állást foglaljon és részt vegyen. Ő legfeljebb szánakozik, mosolyog vagy megbocsát, mint maguk a bölcs trójai öregek, akik Helena szépségét meglátva, minden elkeseredettségükben is felsóhajtanak: "nem csoda!" Ού νέμεσις (nem kell zokon venni). De azért küldik vissza a szép asszonyt a hajóhoz: ne hozzon több romlást rájuk és gyermekeikre. Ού νέμεσις. Nem csoda, és senki sem hibás. Vagy inkább egyik fél éppoly hibás, mint a másik, indulatainknak mindannyian rabjai vagyunk. A nagy hősök sírnak és durcáskodnak, és dicsekednek és civakodnak, mint a gyermekek. Ebben nincs különbség trójai és görög, Hektór és Akhilleusz közt. A költő egyforma rokonszenvvel nézi az egyiknek szép családi életét, s a másiknak szenvedélyes barátságát a fiatal Patroklosz iránt. Legfeljebb a gyávát, a hitvány embert, a Therszitészeket veti meg: de azoknak büntetése is csak a kacagás. Olykor még az istenek is kinevetik egymást "olthatatlan kacagással".

A "harag", melyet az Iliász énekel, igazában nem is a háborús harag, az ellenség ellen való. A vitéz saját fejedelmére haragszik itt, a fejedelem saját vitézére, és megint egy asszony miatt! A vitéz sátrába vonul, duzzog: pedig őrajta múlik minden. A görög sereg addig nem remélhet győzelmet, míg Akhilleusz újból harcba nem áll. A messze földről jött harcosok nem remélhetnek hazatérést! Evvel a haraggal kezdődik a nagy vers. A mese legfőbb célja és érdeke elejétől végig egységes, lélektani érdek: mikor sikerül Akhilleuszt rábírni, hogy fölvegye az eldobott fegyvert?

Az indulat csomóját az indulat oldja meg. Akhilleuszt a düh és az elkeseredés viszi megint harcba, mikor fiatal barátja, kinek saját fegyverzetét kölcsönözte, Hektór kezétől elesik. A szép fiú holttestéért harcol, s a saját páncéljáért, amely azt borítja. Csatája hévvel és végzettel teljes. Az indulat itt már kiárad és túlnő az emberen. Akhilleuszt a tenger biztatja, s a tűz fegyverzi föl. Paripája megszólal, mint a magyar népmese táltosai. Harca körül az istenek intrikálnak. Istenek és istennők maguk is fegyverbe szállanak, egy részük görög párton, más a trójaiakén. A természet harcba áll, s hömpölygő vad folyók együtt küzdenek a vitézekkel. Zeusz aranycsészéken mérlegeli Hektór és Akhilleusz sorsát.

Nemsokára vad lovak vonszolják a sárban Hektór testét. Egy öreg király-apa könyörög fia hullájáért. De már Akhilleusz is halálra van ítélve. A pusztítás e képei fölött azonban magasra tartva csillog Akhilleusz pajzsa. Maga a tűz-isten készítette, az istenek kovácsa, a Patroklosznak kölcsönzött helyébe. Ez a fegyverzetügy a költemény középpontjában áll. Nem az volt-e a pusztulás kezdete, hogy Patroklosz Akhilleusz fegyvereibe öltözött? De Akhilleusz új pajzsán az Élet képei vannak kiverve: hold, nap, csillagok, tenger; városok, szántás, aratás, szüret; nyájak, csordák és tánc. Antik reliefkép. Ez a relief csak sűríti annak a természetes, patriarchális, sőt kedélyes világnak a rajzát, amelyet a költő oly gyönyörködve fest a harcok hátterébe. Az indulatok vad kilengései mögött Homérosz az igaz élet nyugodt és eltéríthetetlen folyamára csüggeszti szemeit. Az Emberi Család nagy életére, mely végtelenül kihajt, "mint a lombok nemzetsége". Látjuk a hőst, amint feleségét csókolja, és gyermekével játszik. Az öldökléseket hosszú lakomák leírásai váltják föl.

S nemcsak maga az elbeszélés adja a világképet. Az elbeszélés alatt egy másik képsor vonul, mint dekoratív fríz egy szoborcsoport alján - a hasonlatoké. Amik magukban egész kis genre-képek, novellák; "homéroszi hasonlatok". Frissek, otthonosak, népiesek. Egy másik világtükrözés, néha reálisabban ható az elsőnél. A hasonlatban megpillantott valóság még élesebb; (mint a tükörből). A költőnek kedve telik e különböző síkokon tükrözött valóságdarabkákban. Még egy tükröt feszít a föld fölé. Egy eget. Az istenek világát. Ez sem a primitív, naiv, vallásos kor istenvilága. Homérosz könnyen veszi ezeket az isteneket: játszik velük. Nem sok tekintélyük van előtte. Egyszerűen az emberi viszonyokat vetíti beléjük, kissé ironikusan megnövesztve. Emberi érzést és hatalmat: ahogy kezelik a sorsot, szeszélyek és indulatok szerint. Divina machina (isteni gépezet)... De ez nem nagyon találó szó; a homéroszi istenmindenség kedélyes inkább, mint gépies.

 

 

- folytajuk -

 

 

NetLand