Világok virágok

Az európai irodalom története - 4. - AZ ELSŐ

A nemzeti irodalomnak története primitív kezdetekkel szokott indulni, népi ősköltészettel, kollektív és névtelen próbálkozásokkal. A világirodalom kezdetén semmi ilyesmi nincs. Kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából. Nem mintha Homérosznak nem lettek volna bizonyára primitív előzői és előkészítői. De ezeket nem ismerjük. S ezek nyilván törzsi énekek, nemzetiségi feljegyzések voltak, ősökről s hősökről, κλέα άνδρών (híres férfiakról). Puszta "nemzeti érdekű irodalom", ahogy ma mondanók. Homérosz fedezte volna föl, a törzsön és nemzeten túl az embert? Az övé volt az első nagy emberi világkép? Az első emberi attitűd a világgal szemben? Vagy talán csak az első, mely öntudatra jutott, s kifejezést is nyert?

Ezt persze nem tudhatjuk egészen bizonyosan. A homéroszi költemények mellett az antik világ még egész sorát ismerte a hasonló alkotásoknak, amikből ma már csak címek vannak és töredékek. Sok közül kettő, a legrégibb, ami ránk maradt, az Iliász és az Odüsszeia. De ezt a kettőt már az ókor a legtökéletesebbnek ítélte, a leginkább reprezentálónak: azért is őrizte meg épen ezeknek szövegét, nagy gonddal és gondoskodással a jövő számára. A homéroszi költemények a mai feltevések szerint, gondolom, a Krisztus előtti hétszázas években keletkezhettek. Régebben még nagyobb messzeségbe helyezték őket. A romantikus irodalomszemlélet az "ősköltészetet" látta bennük. Ezt pedig nemigen tudták másképp elképzelni, mint népi költészetnek. A modern tudomány kritikája úgyis kétségbe vonta a régi hagyományt, mely szerint ez a két nagy "eposz" egyetlen költőnek, Homérosznak műve.

- Mítosz-e vagy ember? - kérdezték. A vak "rapszód", ki lantkíséret mellett zengi hősdalait, édestestvére volt az ókor fantáziájában az Ariónoknak, Amphiónoknak és Orpheuszoknak, akiknek énekére megszelídültek a vadak, hátas paripává kezesedtek a delfinek, sőt még a kövek is önkényt sorakoztak az épülő templom falaira, szimmetrikus rendbe. A német tudomány hajlandó volt népi énekekből származtatni az Iliász-t, s Homérosznak még nevét is úgy etimologizálta, hogy "összeillesztőt" jelentsen.

A költők más álláspontot foglaltak el. A költők, vagy ami mindegy, az olvasók (mert az olvasó is költő). Ezek sohasem kételkedtek benne, hogy a homéroszi költemények egységes művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat. Nehéz is ebben kételkedni. Az Iliász és Odüsszeia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre. Kompozíciójuk művészi, sőt rafinált. Hangulatuk bámulatosan egységes és egyéni. Nyelvük, verselésük tudatos, artisztikus. Képeik olykor szinte dekadens hatásúak: líra van bennük és fantasztikum.

Népi költemények? Bizonyos értelemben csakugyan azok: "tejjel-mézzel folyók", ahogy Arany mondta. Kedvtelve festenek egy patriarchális régi világot, naiv, mondai hősökben gyönyörködnek, népmesei kalandokban tobzódnak. Népi költemények - de úgy, ahogy magának Aranynak eposzai. Egy kulturált kor gazdag szellemű költőjének stilizáló nosztalgiája... Művészi visszavágyódás az ős egyszerűség felé, egy elképzelt, gyermeteg és boldog életbe... 

Mert a valóságos ősélet nyilván egész más volt: barbár, félállati. S a valóságos népköltészet is más. Semmi sem idegenebb a nép "egyszerű" énekesének karakterétől, mint az egyszerűségnek ez a tudatos vágya és keresése. A nép a maga meséit, dalait, mint subáit és kancsóit, annyira földíszíti "cifrává", amennyire csak tudja. Azaz eltávolítja az egyszerűségtől. A készakart, "költői egyszerűség" művelt korok reakciója. Homéroszban már bizonyos kultúrcsömör van. Vagy inkább a művész örök vágya tisztább, őszintébb, emberibb kultúrára, melyet a patriarchális egyszerűség még megközelíthet. Éppen ebből kovácsolta az újabb francia kritika a legerősebb fegyvert a német hipotézis ellen: bebizonyítani, hogy az Iliász nem lehet népköltemény. Abból a kedvtelésből, amivel a költő az ilyen, egyszerű, patriarchális élet festéseibe elmerül. A gondból, amellyel a magasabb műveltségre való célzásokat következetesen kerüli, írást, betűvetést például nem említ; pedig ismeri, s azt sokszor önkénytelen el is árulja. Vannak más érveik is. A versmérték. A görög hexameter éppoly kevéssé népies forma, mint a magyar. (Az ütem ritmusa folyton hadakozik a szóhangsúllyal.) Aztán az a bámulatos részrehajlatlanság, amivel a harcok éneklője egyik harcoló félnek sem fogja pártját. Ez teljesen ellenkezik a népi költés szellemével.

Az Iliász közönsége nem is a nép volt, hanem művelt, udvari közönség. Kora nem az a patriarchális hőskor, amit leír, hanem civilizált, békés, aránylag előhaladott időszak. Alkotójában pedig ma már nem látunk koholt személyt, gyűjtőnevet vagy mesealakot. Nem hisszük, hogy a nagy költemény "magától" állt elő, a "századok folyamán", "természetes növekedésben"; vagy hogy Peiszisztratosz gyűjtötte össze, vagy az alexandriai tudósok, a nép epikus dalaiból. Az alexandriai tudósok már kész változatokat cenzúráztak. A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő képzelt szerzőjévé. De nem is az ezerfejű kitaláló, a nép. A hatalmas épület nagyjában egyetlen agy konstrukciója, egyetlen fölényes "poéta" - azaz "megcsináló" - mestermunkája.

Egy másodiké talán az Odüsszeia. Ez biztosan sokkal későbbi, s egészen más hangulatú. Már az ókorban külön költő művének tartották.

 

 

- folytatjuk -

NetLand