A nyakék
A nagy forradalom előtti évtizedekben élt Párisban két német ékszerész: Charles August Boehmer, akinek nevét Bo-emernek ejtették a franciák, és Paul Bassenge, akinek francia neve családjának francia származására mutat, ősei hugenotta menekültek voltak, Lipcsében éltek, amíg ez a Bassenge vissza nem származott Párisba és be nem társult az öregedő Boehmer üzletébe. Boehmer igen nevezetes ékszerész lehetett és már XV. Lajos uralkodása alatt megvásárolta magának a "joaillier de la couronne et de la reine", a korona- és királynői ékszerész címet.
A két ékszerész, vagy legalább is Boehmer, aki kettőjük közül e történet előterében szerepel, nem lehetett egészen átlagember. Bennük is ott élhetett a nagyság álma és szenvedélye és a maguk ékszerészi módján igyekeztek hírre és halhatatlanságra. Évek hosszú és csendes munkájával összevásárolták Európa árubabocsátott legszebb gyémántjait. A gyémántokat nem foglalták párisias ízlésű keretbe, nem adták el, hogy vagyont szerezzenek és a pénzen olyan földbirtokot vásároljanak, amely nemességgel jár együtt; a gazdagodó polgárok akkoriban ezt tették, de Boehmerék külön úton jártak. A gyémántokat elzárták üzletükben és amikor már sok gyémánt összegyűlt, hozzáláttak a nagy műhöz. Elkészítettek az akkori világ legdrágább ékszerét. Erről a rekordkincsről, a végzetes gyémántnyakékről szól történetünk.
A nyakéket nagyon kevesen látták, még történetünk szereplői közül is - majd később megtudjuk, miért nem; nem függött senkinek sem a nyakán, nem a hordozójára hozott bajt, mint valami maleficum, hanem mint az elátkozott Niebelung-kincs a Rajna mélyén, pusztán azáltal vált végzetessé, hogy egy rövid ideig a világon volt. De az utókor szorgalmas tudósai megtalálták tervrajzát Boehmerék írásai között és így nem titok, hogy milyen lehetett. A rajz alapján attól félünk, hogy tulajdonképpen nem is volt nagyon szép; olyan hihetetlenül nagy, olyan barbáran, népvándorláskori leletként "kincs" lehetett, hogy inkább megdöbbenést kellett kiváltania, mint elragadtatást. Három gyémántláncból állott, közülük a harmadik és leghosszabb többsoros, a láncokról gyémánt médaillonok függtek és végűl is négy gyémántbojtban végződött.
Boehmerék az ékszert eredetileg Du Barry grófnénak szánták, vagyis XV. Lajos királlyal akarták kifizettetni. De XV. Lajos hirtelen meghalt, feketehimlőben és elhagyatva, Du Barry száműzetésbe ment Louveciennes-be és a nagy sic transitban Boehmeréknek új gloria mundi után kellett szétnézniük. Felkínálták az ékszert a spanyol udvarnak, de ott megrémültek az árától.
Nemsokára ráeszméltek, hogy csak egy valaki van a világon, akit nyilván a sors is arra szemelt ki, hogy ennek a kincsnek birtokába jusson: ez Marie Antoinette, Franciaország ifjú királynéja. A régi uralkodók és uralkodónők általában szerették az ékszereket, azt tanítja a história - de Marie Antoinette kartársainál is jobban szerette, szenvedélyesen, leküzdhetetlen vággyal. Több ékszere is volt, mint más királynénak. Hazulról, Bécsből rengeteg gyémántot hozott magával kelengyéjében, majd pedig XV. Lajos király, férjének nagyapja, neki adta elhalt menyének, Mária Jozefának gyémántjait és gyöngyeit, többek közt egy gyöngynyakéket, amelynek a legkisebb gyöngye is akkora, mint egy "aveline" (csövesmogyoró, mondja Sauvageot szótára. Talán amerikai mogyoró). Ezt egykor Ausztriai Anna hordta és hagyta örökül a francia királynékra - Ausztriai Anna, XIII. Lajos felesége, úgyhogy ez az ékszer talán azonos azzal a másik híres nyakékkel, amelyet mindnyájan ismerünk az öregebbik Dumas Három Testőréből.
A királyné nem panaszkodhatott sem XV., sem XVI. Lajos fukarságára, de szenvedélyét a kapott ékszerek nem elégítették ki; titokban is vásárolt ékszereket, emiatt anyja, a bölcs és szentéletű Mária Terézia súlyosan meg is korholta leveleiben, mondván, hogy üdesége a legszebb ékszer. De Boehmer is jól ismerhette a királyné szenvedélyét: hiszen 1774-ben megvásárolt tőle 360.000 frankért egy hat gyémántból álló fülönfüggőt, amely szintén Du Barry grófné számára készült, Boehmer 400.000 frankért kínálta, de a királyné kiszedetett belőle két gyémántot és két saját gyémántjával helyettesítette be, hogy olcsóbb legyen, az összeget pedig részletekben fizette ki.
Boehmernek tehát minden reménysége meglehetett arra, hogy a királyné meg fogja vásárolni a rekordékszert is. De ezúttal csalódnia kellett. A király szinte hajlandónak mutatkozott, csakhogy maga a királyné sokallta az összeget; 1,600.000 font nagy pénz egy királynénak is, különösen, amikor nem megy jól neki. Marie Antoinette a nagy háborúra gondolt, Franciaország legrokonszenvesebb háborújára, amelyet Anglia ellen vívott Amerika függetlenségéért, és azt mondta: - Nagyobb szükségünk van egy hajóra, mint egy ékszerre. A ékszer pedig már megvolt és mint egy gazdátlanná vált és rosszul csomagolt nagy rádiummennyiség, hangtalanul és láthatatlanul sugározta magából a végzetet.
Mi azonban megállunk egy pillanatra, lélekzetet veszünk és egy kis gazdaságtörténeti elmélkedésbe bocsátkozunk, Boehmer vállalkozásával kapcsolatban. Mert az ékszer elkészítése, ez a fontos, vállalkozás volt. Nem megrendelésre készítette, mint elődei, a régi századok nagy művesei és ötvösei, mint ahogy mondjuk Benvenuto Cellini dolgozott - hanem "piacra". Elkészítette nem hogy keresletet elégítsen ki, hanem úgyszólván azért, hogy a kínálat megteremtse a keresletet. Még hozzá meglehetősen kockázatos piacra dolgozott, minthogy igen kevés vevő jöhetett számításba.
A másik meglepő mozzanat pedig a rekord, a nagyság álma. A nagyság sok-sok évszázadon át a két Első Rend privilégiuma volt, az Egyházé és a Nemességé. A lovag gondolhatott arra, hogy valami páratlan vitézi tettel bámulatba ejtse a világot, a szent ember gondolhatott arra, hogy az önmegtagadás valami soha-nem-volt és riasztó formájával felrázza felebarátainak alvó lelkiismeretét, és egy-két évszázad óta már a szellem embere is gondolhatott arra, hogy művével felülmúlja az előtte élt alkotókat - de a polgár, a kereskedő, az iparos? még ha vagyont is gyüjtött, azt sem rekordszándékkal gyüjtötte akkoriban, tehát nem azért, hogy neki több legyen, mint másnak. Boehmer viszont nem pusztán úgy akart remeket alkotni, mint ahogy a céhek mesterjelöltjei; nem ipari, hanem kereskedői rekordot akart állítani, ékszert, amely nem szebb, hanem drágább a többinél. Boehmer a maga módján úttörő és utól is érte az úttörők balsorsa.
Persze tudjuk, hogy a kapitalizmus öregebb Boehmernél, de Boehmer viselkedése már a kapitalizmus egy késői formája, már az az angol-amerikai típus, amely a XIX. század második felében jut uralomra és Boehmer korában bizonyára még nagyon ritka lehetett.
Ilymód Boehmer is kitűnő illusztrációja annak a tételnek, hogy az Ancien Régime-et, XV. és XVI. Lajos korát nem választja el világok szakadéka a forradalom utáni kortól. "A franciák", mondja Tocqueville, a mult század elejének nagyszerű politikai gondolkozója, "1789-ben a legnagyobb erőfeszítést fejtették ki, amelyet nép valaha véghezvitt, hogy történelmüket két részre hasítsák és mély szakadékkal válasszák el azt, ami volt, attól, ami lesz." De a bíráló és tárgyilagos utókornak nem szabad ezt készpénznek vennie. Tocqueville úgy látta, és a tudósok 50 év óta többnyire egy véleményen vannak vele, hogy a forradalom nem teremtett a semmiből új világot, hanem csak hirtelen, csodaszerűen megérlelte mindazt, ami már azelőtt is csirázott és növekedett és talán a forradalom nélkül is gyümölccsé érik, csak éppen lassabban.
Ezért kitűnő példa Boehmer vállalkozása: látjuk, hogy a nagykapitalista mentalitás, a mindenáron való többtermelés és a gazdasági rekord szelleme megvolt már a XVIII. században is, és már akkor is épp úgy robbantott és döntött össze világokat, mint később. Ez a szellem tehát nem pusztán azoknak az intézményeknek a következménye, amelyeket a francia forradalom hozott létre, mint ahogy a forradalom ellenségei tanítják.
De még másra is következtethetünk. Egy gazdaságilag nyomott hangulatban lévő országban valószínűleg nem jut egy ékszerésznek sem eszébe, hogy olyan ékszert készítsen, amilyen még soha nem volt a világon; ez a szándék egy egész nemzedék vagy egy egész ország gazdasági önbizalmáról tanuskodik. Boehmerék vállalkozása igazolja azt, hogy az Ancien Régime egy nagy gazdasági fellendülés tanuja volt. Ezt is Tocqueville állította elsőnek, de adatszerű, tudományos módszerrel csak a XX. század elején bizonyították be nem-francia tudósok, egymástól függetlenül az orosz Ardasev és a német Adalbert Wahl.
A gazdagodás már XV. Lajos alatt megindult, a Hétéves Háború egy pillanatra megállította, azután XVI. Lajos alatt üteme meggyorsabbodott. Növekszik a vasbányák és kohók száma. Eddig Franciaország Angliából és Németországból kapta a vasat, amelyet feldolgozott; ezentúl maga állítja elő Elzász, Lotharingia és Nantes acélműveiben és főkép Amboise-ban. Óriási fejlődésnek indulnak a textiliparok, kiváltképen a gyapjúfonás. Sèvres porcellánnal, a Gobelins szőnyeggel, Saint-Gobain üveggel, Baccarat kristállyal, Rouen és Nevers fayence-szal látja el a világot. A gép elkezdi diadalútját. Marseille a világ egyik legfőbb kikötője lesz. A versaillesi béke után 1786-ban Angliával kereskedelmi szerződést kötnek, amely előnyös ugyan a francia mezőgazdaságra, de árt a kereskedelemnek és iparnak. De még így is Anglia után Franciaország a világ leginkább jómódú országa. A forradalom után csak 1835-ben érték el azt a kereskedelmi mérleget, amelynél 1787-ben tartottak. Talán itt említhetjük meg azt is, mint a gazdasági vérkeringés gyorsulásának jelét, hogy XVI. Lajos uralkodása alatt a tőzsdézés olyan arányokat öltött, hogy 1787-ben Mirabeau már szükségesnek látta felemelni ellene mennydörgő intő szózatát.
Amikor XVI. Lajos trónra lép, mindenfelé a bőség jelképeit rakják ki, annak kifejezéséül, hogy mit várnak uralkodásától. A hölgyek akkoriban toronymagasságú hajviseletükben hordták a koreszméket kifejező szimbólumokat: XVI. Lajos trónraléptekor a nők feje búzakalászokkal volt súlyos, mint az alföldi rónaság. És a királyság zilált pénzügyi helyzete, a hirhedt deficit, amely kirobbantja a forradalmat? Igaz. De ez a pénzügyi válság a királyi pénztár válsága volt, nem a nemzeté, nem a népé. Arról volt szó, hogy a királynak, vagyis az államkincstárnak több a kiadása, mint a bevétele. Ezen kétféleképen is lehetett volna segíteni: vagy a kiadások csökkentésével, vagy a bevételek fokozásával. A királyságnak mondhatnók egyéni tragédiája volt, hogy akkori helyzetében belső okokból egyiket sem tudta véghezvinni. Az ország jómódjára vagy szegénységére ez egyáltalán nem jellemző.
A fellendülés XVI. Lajos uralkodása alatt nemcsak gazdasági téren észlelhető, hanem a külpolitikában is. A két előző Lajos sok esztelen és részben egyáltalán nem dicső hadjárata után most Franciaország szelídlelkű királyának és kitűnő külügyminiszterének, Vergennes grófnak vezetésével bölcs békepolitikát folytat. Ellenáll a háborús kísértéseknek, amelyekkel nyugtalan szövetségese, II. József császár, a mi "kalapos királyunk", Marie Antoinette fivére csábítgatja; csak egy háborúban vesz részt, Anglia ellen, Amerika függetlenségéért. Ez a háború meglehetősen kényelmesen, francia részről igen kevés véráldozattal és hosszú ideig változó szerencsével folyik, az angolok elfoglalnak francia gyarmatokat, a franciák elfoglalnak angol gyarmatokat, míg végre 1781-ben az egyesült amerikai és francia seregek Yorktownnál döntő győzelmet aratnak. 1782-ben hazajön La Fayette, az amerikai szabadság francia hőse és az Operaházban megkoszorúzzák. 1783 szeptember 3-án megkötik a versaillesi békét (ezt az első versaillesi békét milyen végzetes második fogja követni!), a franciák nem örülnek a szelíd békefeltételeknek, mégis boldogan érzik, hogy kiköszörülték a csorbát, amelyet a Hétéves Háború ejtett a francia gloire-on. És főkép szellemi szempontból érezhető a mindent eltöltő életlendület. 1780-ban, mondja Tocqueville, elvész a franciákból az a tudat, hogy országuk hanyatlóban van; ekkor fejlődik ki bennük a végtelen perfektibilitás hite, az a hit, hogy az ember és világa az idők folyamán egyre jobb és jobb lehet - a fejlődés gondolata. És íme léghajók szállnak fel, Montgolfier meleg levegővel és Charles hidrogénnel telt ballon alatt, egyesek leesnek és belefulladnak a La Manche-csatornába, mint Pilâtre de Rozier, mások átrepülik és francia zászlót tűznek ki az angol parton, mint Blanchard; gépeket és orvosságokat találnak fel és Buffon tekintete előtt megnyílik a föld ősi története; az antik világ szépsége új renaissance-ot él, amióta kiásták Pompeiit és az embereknek kezd igazi fogalmuk lenni az antik életérzésről és szépségkultuszról; magnus ab integro saeclorum nascitur ordo.
Nem, semmiképen sem lehet azt mondani, hogy dekadens kor ez, az Ancien Régime halálosan szép utolsó ősze - a történelem korszakait nem lehet évszakokhoz hasonlítani, mert mindegyik már a következővel terhes. Mindenki hallotta Talleyrand híres mondását: Aki nem élt az Ancien Régime alatt, nem ismeri az élet édességét. Az élet édességét akkor nyilván csak a szerencsésen születettek ismerték és azok nem voltak nagyon sokan; de Franciaország XVI. Lajos idejében a többi ember számára sem lehetett pokol; legfeljebb túlfűtöttségben hasonlított erre a helyiségre.
A XVIII. század végén Franciaország "formában volt". Spengler használja ezt a sportkifejezést azokra a nemzetekre, amelyek alakítani tudják a maguk és világuk történelmét. Franciaország formában volt, feszülő izmokkal készült arra a nagy észszerű csodára, amelyet nem is sejtett: a forradalomra. Ennek az öntudatlan készülésnek titkaiba szeretne bevilágítani ez a mi történetünk.
- folytatjuk -